Prukner Pál: Portré és történelem (Budapest, 1970)
este van, hogy megérkezem a tanyai iskolához” s már tudom, hogy a riport Oláh Istvánról szól. Többször végigolvastam, hogy kiválasszam, melyik részletét adjam közre huszonhat esztendő után, de a választás sehogy sem sikerült. Nem maradt más hátra, mint hogy ideírjam újra a volt osztálytárs és barát minden mondatát. „Késő este van, hogy megérkezem a tanyai iskolához. A tanító régi jó barátom: együtt jártunk iskolába, együtt szereztünk oklevelet, s most, hogy sokesztendei hányódás után végre révbe ért, meghívott, hogy nézzem meg, mit bírt megvalósítani a régi álmokból. Mert azok közé a kevesek közé tartozik, egykori iskolatársaim közül, akik nem fáradtak el, nem keseredtek meg az állástalanság, a kilátástalanság hosszú évei alatt, hanem a tevékenységre éhes ember mohóságával kezdtek valamit csinálni: többet, mint amit a hivatal előír. Ő népfőiskolát csinál a tanyai magyarokkal. A találkozás öröme kissé túlhangos. A tanítóné asszony, aki ott áll mellettünk az előszobaféle benyílóban, mosolyogva csitít bennünket: — Pszt! Felébrednek a kicsik . . . A kicsik? Hm! Hiszen azt írta a barátom, hogy csak pár hónapja nősült. És a «kicsik»? így többesszámban? Hát ezek... Szóval úgy befelé jócskán csodálkozom. De nem mutatom, mert annyit már tudok, hogy az ilyesmit nem illik. Elvégre az is lehet, hogy elvált vagy özvegyasszonyt vett el barátom. Bár olyan fiatal ez az asszony, hogy nehéz róla elhinni. Na, mindegy. Töprengés helyett inkább megkérdezem, udvarias érdeklődéssel: — Hány van? — Öt! Hát ez aztán ... Nem birok hová lenni az ámulattól. 21
