Prukner Pál: Portré és történelem (Budapest, 1970)
Idézett életrajzi töredékét esztendővel váratlan halála előtt írta. De hogy ugyanúgy érzett és gondolkodott már az általa idézett esztendőkben is, azt sok más, eredeti dokumentum bizonyítja. Többek között egy korabeli újságcikk, amelyet Kapunyitás címmel Oláh István írt és a Kis Újság 1941. augusztus 23-i számában jelent meg. íme, egy részlet: „Akik nem szeretnek a holnapba tekinteni, azok ellenszenvvel, sőt gyakori esetben erős kritikával fogadták a nyolcosztályos népiskola nagy nemzetnevelő, jövőt erősítő és megtartó gondolatát. A falu és a tanyavilág életében valóban a tizenkét éves korig történő mindennapi iskolázás is nagy teher volt. És ha a jelent és a szülő egyéni érveit nézzük, igazat is kell nekik adni. A gazdacsaládok és a szegény családok gyermekeinél nincs játékos gyermekkor, munkába kell állítani a legkisebbet is, mert követeli a kenyér. De végre meg kell tanulni a jövőbe nézni! Hányszor látom magam is elszoruló szívvel egy pár alföldi városban, hogy a keservesen felnevelt baromfijáért jó pár pengővel kevesebbet kapott a gazda a kelleténél. Nem értenek a mérleghez, meg a számoláshoz. Könnyű őket becsapni. Kérdezem, nem a nevelés ferdesége és óriási nívókülönbsége volt e sok baj oka? Ez már a népiskolában kezdődött, ahová a maszatos és rongyos Juliskák, Rozikák és Pisták azzal a beidegződött gátlással jöttek, hogy ők akárhogyan is tudnak, sohasem emelkedhetnek — vagy csak rettentő nagy küzdelemmel — abba az iskolába, amelybe az intézőék Ilonkája, vagy a tanító Endre fia, akármilyen gyenge tanuló is, nyitott kapura találtak ... Most nyílnak az iskolák kapui. Végtelen sorokban vár bebocsátásra a nemzet legféltettebb kincse: a magyar gyerek. 14
