Prukner Pál: Portré és történelem (Budapest, 1970)

erősen megsárgult írások, fényképek és dokumentumok között, amelyek végül is teljes képet alakítottak ki bennem Oláh István életéről. S ez az élet — a maga teljességében — adta meg számomra a végső magyarázatot arra, miért is volt örök nyughatatlan és mindig tettre kész Oláh István.

ÉLETRAJZ HELYETT

Egy ember bemutatását gyermekkorával illik kezdeni. Oláh István a gyermekkoráról azonban soha nem beszélt nekem. Pedig — gondolom — lett volna mit mondania róla.

Szóban mégsem említette soha. Az egyik dosszié mélyén azonban sikerült felfedeznem egy önvallomását amelynek azt a címet adta: Életrajz helyett. Mi célból és melyik hivatalos szervnek írta, nem sikerült kiderítenem. De nem is ez a lényeg, sokkal inkább az a sokat mondó — pedig tömör szűkszavúsággal megírt — önvallomás, amelyben önmagáról írt. Hadd idézzem most egy részletét:

„Nem írok életrajzot, csak vázlatosan mesélek el életemről egyet-mást. Miért? Minden ember élete felér egy regénnyel, ha lenne, aki megírná. Főleg, ha őszintén írná meg s valójában a szavaknak a tettek volnának a fedezetei.

Monoron születtem, 1913-ban, mint ahogy apám és nagyapám is itt élte le az életét. Ismer itt mindenki, mi is ismerjük falunk embereit és életét.

Egy faluban nincs titok. Igazi értékelést itt a közösség mércéje és ítélete ad.

Az őseim filléres gondokkal küzdő kádár kisiparosok voltak. A polgári iskolát helyben végeztem, majd a tanítóképzőt Kiskunfélegyházán. Itt kaptam meg kitüntetéses tanítói oklevelemet és itt volt öt esztendeig

10