Prukner Pál: Portré és történelem (Budapest, 1970)

osztálytársam — és azóta is jóbarátom — Darvas József s itt volt tanárom dr. Mezősi Károly, a neves Petőfi-kutató is. Darvas József barátsága és dr. Mezősi Károly tanári-irodalmi és emberi útmutatása sok tekintetben meghatározta életem további alakulását. Pedig az életem, s ez nem az én hibám, nagyon nehezen akart kialakulni.

1932-ben végeztem a tanítóképzőben, az oklevél mellé azonban állást senki nem kínált, hiába jártam be érte hét határt. Hét hosszú esztendeig pályáztam különböző helyeken tanítói állásokra, de mindannyiszor visszautasítás volt a válasz. Apám közben tönkrement s így én, jobb híján, alkalmi munkából éltem.

Egyszer azonban minden rossz véget ér. Hét évi állástalanság után a Mezőtúr melletti Peres-pusztán, egy-tanerős, osztatlan iskolában kaptam helyettesi állást. Soha nem felejtem el azt a zimankós, novemberi délutánt, amikor leszálltam a mezőtúri állomáson, ahol egy parasztszekér várt rám.

A bakon középkorú parasztember ült. Amikor felsegített maga mellé, így kezdte a bemutatkozást:

— Hozott-e, tanító úr, valami olvasni való félét? — s nézett rám valami csodára várva az én magyarom. S mert úgy meghökkentem kérdésére, hogy nem is tudtam nyomban válaszolni rá, megtoldotta még: — Mert tudja, tanító úr, semmi sincs ám azon a tanyán, ahová most megyünk, még csak egy könyvhöz sem juthat hozzá az ember fia. — És sorjázni kezdte hosszan, végtelen mondatokba öntve mindazt a sok kívánságot, amit szeretnének, ha lenne, odakinn, az ő magukra hagyatott életükben. Nem moziról álmodtak, még csak nem is villanyról, legfeljebb elegendő petróleumról, néhány könyvről, amely kézről kézre vándorolna és valamennyi emberséges szóról, hogy érezhessék: ők is emberek.

11