Csatár István et al. (szerk.): Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye és Kecskemét th. jogu város adattára (Pécs, 1939)

II. rész. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye megyei városainak és községeinek története

totósét főként a Paksy-család szorgalmazta, amely Ferdinándtól nyert és megtévesztésen alapuló adomány­levelével igényt tartott Halasra. A város szabad lakos­sága a nádorhoz fordult jogainak védelmében. 1689-ben Esterházy Pál, a nádor, megvizsgálta az ügyet és a régi okiratokból kitűnt, hogy Halas az eredeti kun­szállások egyike, amely annakidején szabadságlevelet kapott, csak a nádornak tartozik engedelmességgel. 1690-ben a város visszakapja azokat a pusztákat is, amelyeket a török hódoltság alatt egyes birtokosok jog­talanul hatalmukba kerítettek. Időközben azonban más oldalról is szenved a város: 1691-ben gróf Csáky László hadai rónak ki a lakosságra súlyos kontribuciót. Nagy­mennyiségű élőmarhát, kősót, kenyeret és egyéb termé­nyeket kellett beszolgáltatniok. Esterházy Pál nádor közbenjárására a város új kiváltság-levelet kapott a királytól és visszahelyezték a szabadkun városok sorába. Ennek örömére a város elkészítette új pecsétnyomóját. 1708-ban a város polgá­rai közül sokan bejelentették elégedetlenségüket váro­suk magistrátusa ellen és kimondták, hogy utasításait többé nem követik. Sötér Ferenc volt ebben az időben a jászkunok alkapitánya, aki felhívta a lakosságot az engedelmességre, védelmébe vette a tanácsot és egy­részt 100 forint bírságot, másrészt halálrakorbácsolást helyezett kilátásba azok ellen, akik az elöljáró urakkal szemben engedetlenek és tiszteletlenek. Nem sokkal később a régebben Agárdy- és Tornay-családok által elfoglalt Rekettyés-, Eresztő- és Karapály-pusztákat ismét visszahelyezte a halasiak jogaiba. Lipót király ezúttal véglegesen és nyomatékosan utasította Pest­vármegyét, hogy Halast többé ne sorolja be a megyei városok közé, mert ez a kunsági szabad települések egyike, amely nem tartozik adózni a vármegyének. Ezzel a király megerősítette azokat a szabadalom-leve­leket, amelyeket V. László, Mátyás király és II. Ulászló adtak Halasnak. Miután mindezeket a kiváltságleveleket megkápta Halas városa, hamarosan idegen kézre került az egész Jászkunság. 1699-ben hozzáfogtak a jászkunok össze­­számlálásához. Halasnak akkortájt mindössze 305 la­kosa volt és évi jövedelme — Pénz János Kristóf adatai szerint — 2614 forint volt. Ezeket az adatokat használ­ták fel a városi birtokok értékének felbecsülésénél. A jászkunok nagy elégületlenséggel fogadták eze­ket a becslési műveleteket, mert sejtették, hogy rájuk nézve ebből nem származhat semmi jó. Igazuk is volt, mert 1701-ben megvonták a halasiaktól a jászkunok mindenféle kiváltságát. Hiába tiltakozott Sötér Ferenc, a megye alispánja és hiába hivatkozott arra, hogy a jászkunsági koronajavak az ottlakó jászkunoknak évszázados kiváltságokkal bíró települései és ezen jogok elkobzása alkotmányellenes, a tiltakozás nem használt. Kolonics érsek ugyanis a jászkunsági java­kat a német lovagrendnek szerezte meg. 1702-ben meg­kötötték az egyezséget, melynek értelmében 40.000 forint vételár fejében a német lovagrend birtokul kapta ezt a területet. 1702 június 2-án meg is történt a beik­tatás. Esterházy nádor közbenjárása tehát elkésett. Jóllehet két nappal előbb már bejelentette tiltakozását az injuria ellen. A budai kamara Sötér Ferencet, mint a jászkunok alkapitányát értesítette a befejezett tényről, így azt is közölte, hogy a halasiak ezentúl kötelesek dézsmát és robotot szolgáltatni. A lovagrend azonban hosszú ideig nem élvezhette új javadalmait, mert II. Rákóczi Ferenc győzelmes hadjárata megaka­dályozta őket ebben. A Rákóczi-szabadságharc híre hamarosan elter­jedt az országban: Halas is megkapta a budai parancs­nokságtól az utasítást, hogy a várat erősítse meg és állandóan 12 embert tartson őrségben. Másfelől a sze­gedi parancsnok üzent rájuk, hogy 8 szekér szénát és ugyanannyi élelmet szolgáltassanak ki csapatainak. A harmadik felszólítást a szolnoki vár ura küldte, követelvén várának megerősítésére megfelelő és ele­gendő közmunkaerőt. Nemsokkal később megérkezett a kuruc sereg a Duna-Tisza közére. Elfoglalták Szolnok várát és a sereg egyik része Deák Ferenc, Borbély Balázs és mások vezérlete alatt bevonult Halasra is. Amikor báró Kyba tábornok, aki Szegeden tartózkodott, hírül vette, hogy a kurucok már Halason vannak, had­seregével a bácskai szerbek támogatásával ellenük vonult. Nagy ütközet fejlődött ki a kurucok és a csá­szári hadak között. Kyba tábornok elesett, de a kuru­cok is vereséget szenvedtek és kénytelenek voltak visszavonulni Kecskemétig. Deák Ferenc kérelmére a halasiak összeírták és eltemették az elesett kurucokat, számszerint 234 vitézt, akiknek közös sírja fölött dom­borodó halmot ma is „kuruc-halom“-nak nevezi a nép. Ismét viszontagságos idők következtek Halasra. A kuruc csata után Kyba János szerbjei támadták meg a várost és elhajtották a lakosság szarvasmarháit, lovait és elrabolták terményeit. A halasiak védelmet kértek, elsősorban Rákóczi Ferenctől és a kuruc vezé­rektől, így Bay Lászlótól és Török Andrástól, akik menedéklevélben biztosították a város sérthetetlen­ségét. Még abban az esztendőben is, amikor a szerbek úgyszólván mindenükből kifosztották Halas lakosságát, eleget tettek kötelezettségeiknek, mely szerint ellátni kötelesek Rákóczinak Egerben táborozó seregét, továbbá a kalocsai kuruc hadakat. A következő évben is küldtek Kalocsára, Bottyán várába és Patajra élelmi­szereket, ugyanakkor azonban annak is kénytelenek voltak eleget tenni, hogy báró Globitz szegedi paracs­­nok rendeletére szekeres munkásokat küldjenek a város megerősítésére. Halas városa erején felül igye­kezett eleget tenni minden felszólításnak, mégsem volt nyugalma, mert a rácok állandóan betörésekkel fenye­gették és többször nagy károkat is okoztak. Ezek miatt a halasiak a kormányhoz fordultak, kérve, hogy leg-62

Next

/
Thumbnails
Contents