Csatár István et al. (szerk.): Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye és Kecskemét th. jogu város adattára (Pécs, 1939)

II. rész. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye megyei városainak és községeinek története

két nap, szeptember 25 és 26 elegendő volt számukra ahhoz, hogy a helységet teljesen kifosszák; úgyszólván kő kövön nem maradt a borzasztó pusztítás után. A lakosság kimenekült előlük a határba és teljes kifosztottságukban valóságos nomád életmódra kényszerültek. A török seregek áramlása állandósult, Cegléd népe meg sem próbálkozhatott az otthonalapítással, mert a vandálul pusztító katonák minden ténykedésében megakadályozta a lakosságot. Esztendőkön át szó sem lehetett arról, hogy a fészkükből kivert ceglédiek visszatérhessenek régi életükbe.

1541-ben az állandó török hódoltság kezdetén mégis megváltozott a helyzet valamennyire. A nagykiterjedésű Cegléd és környéke „szultáni kincstári birtok“ minősítést nyert, ezzel a határban nyomorgó lakosság is kiváltságokhoz jutott. A jobbágyok visszaköltözhettek lakóhelyükre és munkájukhoz láthattak.

Az egykorú feljegyzésekből kitűnik, hogy Cegléd bámulatosan gyors fejlődésnek indult: 150 házat tartottak számon 1552-ben; a lakosság lélekszáma pedig 2550 volt. Néhány év múlva már csaknem 200 házuk volt és valószínűleg ilyen iramban fejlődött volna a helység tovább a török uralom ellenére is, mert a szultántól védőlevelet kapott, melynek birtokában nem kellett tartania a török hadak újabb pusztításaitól.

Ámde a tatár seregek, melyek a török hadjáratban szintén résztvettek, 1596-ban eljutottak Ceglédre is. A szerencsétlen lakosság hiába bizonyította a szultáni vódőlevéllel, hogy őket kíméletben kell részesíteni, a vad tatár hordák nemsokat törődtek a szultán rendeletéivel, kényük-kedvük szerint raboltak, pusztítottak. A kétszáz új házból mindössze nyolcvan maradt a tatárok kivonulása után és ezekből is kihordtak a bandák minden értéket, minden élelmiszert, ugyannyira, hogy a teljes kifosztott lakosság kénytelen volt ismét odahagyni a letarolt, tönkretett otthont; a szomszédos községekbe menekültek s a legnagyobb nyomorban tengődtek tovább. így azután egy esztendőn keresztül annyira néptelen volt Cegléd, hogy valósággal áldozatokat kellett a szultánnak hoznia, hogy valamimódon visszacsalja a régi lakosságot. Hogy teljes adómentességet és védőlevelet kínált nekik, ez még a legkevesebb volt. Anyagi áldozatokra is késznek mutatkozott, csakhogy a „szultáni kincstári birtok“ a pusztulás kétségbeejtő poklából ismét virágzó paradicsommá változhasson.

Cegléd városának tulajdonképeni birtokosai a Klarissza-apácák voltak ezidőben is, ők a váci püspök tanácsát kérték ki a segítés módozatára nézve. Minthogy a jószívű, kegyes főpap nemcsak tanácsaival, hanem anyagiakkal is kész volt támogatni a teljesen kifosztott népet talpraállásában, az eredmény hamarosan meg is mutatkozott. Bámulatosan rövid idő alatt új életkedvet, munkabírást, lelkességet adott a nép fiainak pártfogóik szeretete.

1614-ben azt látjuk, teljesen visszatért a rendes nyugodt élet Ceglédre. A lakosság mindent feledve, bizalommal építkezett újra, sok munkával minden szükségletét megszerezte, sőt néhány év leforgása alatt már 40 háztartást tartott számon a módos adózók listája. A lélekszám erősen megnövekedett a nyugalom esztendei alatt, meggazdagodtak a ceglédiek, teljesen kiheverték az átszenvedett pusztításokat, a város egyre jobban fejlődött, virágzott. Most már természetesen nem lehetett többé adóelengedésről szó. Marháik után tizedet fizettek, „iszpendzsét“ — a házak adója címén és külön az úgynevezett „császár-adót“.

Cegléd kincstári birtok volt és mint ilyen, a budai basa felügyelete alá tartozott. Fát és szenet hordott a lakosság Budára, ezt mint a basának járó adózást követelték meg. Hiába mondta ki a szultáni kiváltságlevél, hogy sem robottal, sem ajándékokkal nem tartoznak a ceglédiek, ez mind Írott malaszt volt csupán. A török tisztviselők, a kapzsi basák mindenféle ürügyet kieszeltek a szultáni parancs megkerülésére. Értették a módját annak, hogyan szedjék el a szorgalmas nép munkájának gyümölcsét. Ez mind „szíves ajándék“ címen került hozzájuk, ezenfelül ott volt még a sok másfajta legális adó. A feljegyzések szerint a puskaporgyártáshoz szükségelt salétromot Kecskemét, Nagykőrös és Cegléd lakossága vitte fel Budára. A salétrom árát megfizette a kincstár olymódon, hogy az összadóból levonásba hozták. A környék kovácsai például rengeteg tömegben gyártották a szöget, munkájukért fizetést nem igényelhettek, de a szögek készítéséhez szükséges vasat a kincstártól kapták.

A „császári birtokok“ címen szereplő vidékek igen nagy jövedelmet hoztak. A defterek szerint: 1562—63-ig például maga Cegléd 86.525 akcse jövedelmet jelentett. Körülbelül ennyi volt a teljes összeg a későbbi években is. (250 akcse = 1 aranynak számított.) Volt úgy, hogy a kincstár bérbe is adta jövedelmeit. 1555—58-ban Ceglédet Mimár Türki bérelte. Abdi bin Hasszán, aki 1565—67-ben több más faluval együtt Ceglédet is bérbevette, 429.000 akcsét fizetett a jövedelmek ellenében. Később még értékesebbnek bizonyult a virágzó birtokok hozama, mert 1568-ban Cegléd bérletének ára már 242.500 akcse.

Ebben az időben a város teljes önkormányzati joggal rendelkezett. A városi tanács kezében volt a tulajdonképeni hatalom, nem a földesúr kezén. A városi tanács kormányozott tehát és az igazságszolgáltatást is vállalta. Ügynevezett „esküdtszék“-et állítottak össze. A városi tanács és más városi tisztviselők mellett tizenkét esküdt is működött, élükön két bíró állott és egy jegyző. Jellemző az ügyekben eljáró törvényhozó férfiak lelkiismeretességére, hogy még ez a népes csoport sem tartotta magát elegendőnek ahhoz, hogy nagyobb fontosságú, vagy komolyabb jelentőségű esetekben ítélkezzenek. Megalakították az ú. n. „három város törvényszéke“-t: Kecskemét és Nagykőrös tanácsából hív-46