Csatár István et al. (szerk.): Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye és Kecskemét th. jogu város adattára (Pécs, 1939)
I. rész - Szamosi József: Pestvármegye népművészete
(és Pest m.-ben, Kecskeméten is) gombkötő-mesterek, akik a magyar zsinórozást készítik. A zsinór, sújtás ma is díszét alkotja a magyar paraszti (férfi) ruhának. Kecskemét vidékén 30— 40 évvel ezelőtt járta a „pantalk5“-viselet. A pantalló-kabát elején, a gombokkal egymagasságban, gazdag zsinórozás volt; a pantalló-nadrágon a felsőcomb elülső felén és a nadrágszár alján hasonlóan. Az általánosan viselt „csizma-nadrágot is sujtás díszíti. A zsinórozást Pest m.-ben mai napig Kalocsa környékén kedvelik. A pruszlik, kis mándli, lajbi neveken ismert paraszti ruhadarabot is rendesen pitykegombok és zsinórozás díszíti. A horgolt-csipke nem népi háziipar terméke. A XIX. század kiegyezés-utáni éveiben az úriosztály gyermekei tanulták ezt főleg apáca-zárdákban. Tőlük terjedt el az egész országban, úgy, hogy napjainkban széltében-hosszában horgolnak a nép gyermekei is. Az ilyen szállomány egy-egy újabb divatú díszítmény vagy újabb technika formájában, szinte a szemünk láttára teszi meg az utat a polgári-úri rétegtől a népig. Általában mondhatjuk, hogy a csipke-munkák mai formájukban egykori úri csipkék népies változatai, rendszerint kevésbbé kimunkált technikával és olcsóbb anyagból. Mégis minden reményünk megvan arra, hogy ezek a csipke-munkák jelenben is tartó átvétele a nép valóságos tulajdonába származik át, mert a nép forma-alakító készsége a díszítményeket mindinkább elnépiesíti, azaz sajátos ízlésének megfelelően átfogalmazza. Helyénvalónak tartjuk itt emlékezni meg a már csaknem „világhírre“ jutott „halasi csipké“ről és a kisebbigényű, kiskunfélegyházi háziiparról. A kiskúnsági népművészetnek napjainkban a legismertebb, leghíresebb „lelőhelye“ a halasi (Kiskúnhalas, a kiskúnok ősi, mai napig is „fővárosa.“) Csipkeház. Itt varrja egy csomó munkáslány a csipkéket — napszámért. Páratlanul finom, mutatós halasi csipke. Sajnos, a magyar népi művészethez semmi kapcsolata sincs, hacsak az nem, hogy „népi motívimokkal“ dolgoznak. Jóindulatú, naiv fantázia szülte „műipar“, amelyet mesterségesen konstruáltak. A müncheni csipkevarrás módszeréhez hasonló technikával Dékány Árpád alkotta meg. ő rajzolta elő a mintákat (felhasználva az ottani díszítő-elemeket is!), ezeket másolják többnyire ma is. Valóságos csodái az „iparművészeidnek a halasi csipkék, de nem népi művészet, csináltatják a néppel. Bizonyos azonban, hogy méltán van nagy híre, megérdemli. Hasonló „népművészeti“ központ „működik“ Iliskúnfélegyházán is. Csinálnak itt mindent: asztalterítőt, babát, párnát, inget; mindent, amit a vállalat parancsol, ami üzletileg rentábilis. Kiskúnhalastól annyiban különbözik, hogy szerényen háziiparnak mondja magát. A munkát itt is parasztasszonyok és lányok végzik és szívesen is csinálják a félegyháziak, mert keresetet jelent. Röviden még Kalocsáról kell megemlékeznünk. „A paraszti élet dicsérete és a paraszti művek mutogatása ma Kalocsán legelső és legjobban szervezett.“ Ez a vidék tagadhatatlanul őrzi még a paraszt-művészet emlékeit, szépen íaragott-festett ládákat, varrott, hímzett ruhákat, viseletét stb. Ma már ugyan kevés paraszt-művész él itt is, aki nem felejtette el egy-egy népi darab készítését. Ami azonban ma van, az Kalocsán is újítás. Berendeztek egy Népművészeti-házat, fölcifráztak paraszti díszekkel, tanfolyamokon tanítják a falfestés, fafaragás, népi hímzés művészetét. Természetesen ez sem népművészet, nem a paraszti művész-ösztön alkotása; csupán tartalmatlan másolás, sok benne a szenzáció, a gyöngyösbokrétás fitogtatás. E mellett Kalocsa környéke népművészetileg igen értékes terület, ha tetszik: lelőhely. (Csak egy példa: Kalocsa mellett Homokmégy-en az eredeti, művészi falfestés, mely a „pingáló asszonyok“ művészkedése.) Csont-szaruból készült tárgyak. Az állattenyésztéssel, állattartással foglalkozó alföldi magyarság művészileg kidolgozott tárgyai között természetesnek találjuk, hogy a csontot és szarut épúgy felhasználja, mint a fát, bőrt, kendert stb. Csontból készült vagy csonttal díszített tárgyak nagyobb része a pásztorok kezéből kerül ki. Csontból készülnek: különböző botfejek, botvégek, nyéldiszek (pl. karikáson), csontgombok, csatok, evőeszköz-nyelek, régebben ékszerek, ékességek: gyűrűk, nyakláncok (manapság is óraláncok) stb. Nagy előszeretettel alkalmazzák elsősorban díszítő anyagként a karikás nyelén, amelyre rászögezik a mértani jellegű finom kis csontlemezeket, esetleg a berakás technikáját alkalmazzák. Általánosabb és elterjedtebb a csont-munkáknál a szaru feldolgozása, jelesen a szarvasmarhatenyésztő területeken: az Alföldön és Dunántúlon. A szarumunkák anyaga a különféle állatfajták szarvai. Szarvból csinálnak kanásztülköt (inkább Dunántúl), ivóedényt, sótartót, kaszakő-tartót, fésűt, láncot. Díszítik is sokhelyütt, mert a megmelegített szaru lágy anyagába könynyen lehet mintát rakni. Díszítési elemeik mértani jellegűek nagyrészt, egy-végJt"tülökből, szerű pont, pont-sorok; vonalak, egy-(Pásztormunka mást keresztben-metsző vonalkák, a Bugac.) Pestvármegye Adattára. I. rész. 161 ll
