Csatár István et al. (szerk.): Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye és Kecskemét th. jogu város adattára (Pécs, 1939)

I. rész - Szamosi József: Pestvármegye népművészete

'mértani idomok alapformái: háromszög, négyszög, téglalap stb. Csont- és szarumunkákon túlnyomórészt ezek a legegyszerűbb motívumok találhatók. Ilyen díszí­tést fába égetnek, csont- és szaruba hegyes szer­számmal karcolnak. Fontos szerepe van az alföldi s jórészt Duna- Tiszaköz népművészetében a kabak-töknok (egy­szerűen csak kabaknak nevezik). Ez a különös­formájú tökfajta egyike a pásztorok és földművelő népek legősibb edényének. Legrégebbi paraszti edények határozottan formázzák a kábák alakját. (T. i. a cserépből, agyagból készültek.) A kabakot kifejezetten azért termelik, hogy belőle a leg­különfélébb „edényeket“ készítsenek. A kiskun­sági tanyavilágban ma is mindenütt egész csomó kabak-edény használatos. Mindenféle élelmiszer tartására használják. Kabakban tartják tanyán a sót, paprikát, kölest, tarhonyát, lisztet, szárított tésztát, cukrot, tökmagot, tojást, ivóvizet (pl. a mezőn), bort (a kulacsot szinte egészen kiszorítja ezen a vidéken), de kábákból készítenek egyéb, főleg konyhai használatú eszközt is (lisztmerő­kanál ). edény, merőkanál, boros-kabak. A kábák felhasználása. (Pásztormunka Bugac.) A kábák kedvelt használata érthető, hiszen nem kerül pénzbe és épúgy megfelel rendelteté­sének, mint akár a cserépedény (sőt ezzel szem­ben előnyei is vannak, pl. igen könnyű, kevésbbé törékeny, stb.). A kabak­­tárgyak közül szinte egye­dül az ivó-kabakot, boros­­kabakot díszítik. A kabak­­tárgyak ornamentikája bi­zonyos vonatkozásban más jellegű, mint az előbb emlí­tett csont és szarué. Míg amazokon a mértanias, vo­nalas, idomos díszítőelemek az uralkodók; itt ismét találkozunk az egész mai magyar díszítőművészetet jellemző virágmotívum­mal. Ez a virágos díszítésmód a Dunántúl és Duna—Tisza-közén nem mutat lényeges eltérést. Csupán Dunántúlon sűrűn alkalmazzák a figurális (ember állat) elemeket és a faragás-karcolás mel­lett festést is, (sőt spanyorozást: a kifaragott­­karcolt vájatokat színes viasszal tömik be), a kiskúnsági kabak-díszítés csak a karcolást ismeri. Ha az előbb azt mondottuk, hogy ismét talál­koztunk a virág-ornamentikával, most hozzátesz­­szük: általánosságban ott van a kabak-tárgyakon virágos-leveles-(figurális) díszítés, ahol festik is, (Dunántúl pl.); ott azonban ahol csupán faragják vagy karcolják: mértanias forma-elemek, elrende­zések a gyakoribbak. Az eltérés a csont- és szaru­díszítéstől itt is megvan, u. i. a vonalak lendülete­sebbek, merészebben kanyarognak, mintha csak ä könnyed, hullámos, bátor futású vonalak átmenetet mutatnának a mértanias díszítésről a virágosra. Újabban mind több és több festett-kabak kerül forgalomba. Ezeket rendszerint félbemaradt, kis­­telietségű városi „piktorok“ mázolják olajfesték­kel. Leginkább alföldi (pl. bugaci) „tájkép-giccse­­ket“, látunk. Az ilyenféle kabakfestésnek semmi kapcsolata nincs a népi művészettel. Silány, vásári bódékba való cifra portékák. Agyag-munka. A magyar parasztházban a sokféle faedény mellett rengeteg cserépholmit is találunk. Ennek oka, hogy agyag van bőségesen, olcsóbb, mint pl. a bőr, mutatósabb, mint a faedény, emellett ha el­törik, könnyen pótolható. A cserép-tárgyak nem­csak használati, de dísztárgyak is. A tarka dísz­edények tartása újabbkeletű szokás polgári, úri hatásra, mintegy 200 esztendős. Az agyaggal dolgozó kisiparosság (fazekas­ság, gölöncsérség) gócai nem a Duna—Tisza közén vannak. Parasztkerámiánk — iparművészeti szem­pontból — legszebb darabjai — a déltiroli habánok­­tól eltanult ónzománc technikával készült cserép­edények — Erdélyből, Tiszántúlról és Felsömagyar­­országról származnak. Valaha a Duna—Tisza kö­zén virágzott elsősorban az agyaggal dolgozó mes­terség, mint azt újabban a néprajz-kutatók meg­állapították. (L. Bátky Zs. Ért. 1904—1927.) Agyagból rakták nevezetesen a kályhák (kemen­cék) testét s ebbe illesztették a bögre-formájú kályhaszemeket, — cserepeket. Ilyenféle bögrés­­kemencéket a Dunántúlról is (Tolna m„ Zselicség) ismerünk, közülük a legrégebbi kemence-bögrék a XVII. sz. végéről valók. A kemence-építésnek ez a módja a Duna—Tisza közén (Pest és Bács- Bodrog megyékben) jó másfélszáz évvel korábban használatos volt. Ezt igazolják a Kecskemét vidé­kén kiásott parasztházak, illetve nemes kúnházak­­ból nagy számmal előkerült igen változatos for­májú kályhacserepek. Ez az ősi kemence-építés­­mód régen eltűnt az Alföldről is, csak a szép kályhaszömök őrzik múzeumainkban egykori virág­zásuk emlékeit. Régen az agyagformálás puszta kézzel tör­tént, később s napjainkban is a koronggal. Azon­ban a parasztfazekas munkája nagy részét ma is lábbal és kézzel végzi. Puszta kézzel készülnek az állat- és emberalakot utánzó edények és díszek; kész formákkal csinálják a kályhafiókokat, kula­csot, gyertyamártót, általában a tömegesen készí­tett cserépfigurákat; korongon csak kerek vagy gömbölyű edényeket formáznak: tálak, korsók, bögrék, virágcserepek stb. A kiformált, nyers 162

Next

/
Thumbnails
Contents