Csatár István et al. (szerk.): Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye és Kecskemét th. jogu város adattára (Pécs, 1939)
I. rész - Szamosi József: Pestvármegye népművészete
Joggal „virágzás“ ez, mert a fő ornamentáliseleme valóban a virág. S a legsajátosabb virága a rózsa. Ezen kívül a szekfű, nefelejcs, tulipán, gyöngyvirág azok, amelyek a szűrhímek elemeit adják. A zöld levél-ábrázolások, levélsorok a rozmaring-ág formából keletkeztek. Mindezek a virág- s levél-elemek alig ismerhetők föl a szűrhímzéseken, lassankint alakultak, stilizálódtak. A rózsát oldal-nézetben (profil) is igen gyakran ábrázolták s így hasonlított a pávaszem néven ismert általános motívumra. Ez a pávaszem sokakat megtévesztett, (Huszka) s messziremenő téves következményeket vontak le tévedésükből. Ezt a szót: pávaszem, sem a régi fennmaradt szűcsök, sem a szűrszabók rajzkönyvei nem ismerték! Szűrhímzéseink csaknem egész anyaga a cserépbe tett virágbokrétából fejlődött, alakult ki. Ez a bokréta eredetileg a természetes virágbokrot utánozta, de pár évtized alatt lasankint eltérés mutatkozott az ábrázolásban, mindinkább eltávolodik a virág-rajz a természet utánzástól. Erre kényszerítette is a szűrszabót a szűr anyaga, amely vastagsága és durvasága miatt nem volt alkalmas a hű rajzolás természetes virágformák sok finomságot igénylő hímzésére. Minden szűr-díszítmény tömött színfolt. Ennek elérésére törekedett a szűi’szabó. Ezt a zsúfoltságot azonban művészi módon enyhíti a cifra-szűr díszítésén mindjárt szembeötlő elrendezés, bizonyos szerkezeti vonalak kihangsúlyozása, legfőképpen pedig a színek összeválogatása, amelynek eredménye az a szín-ritmus, amely kellemessé, harmonikussá varázsolja az egész cifrázás különben mértéktelen tetszelgését. Nem szabad azonban azt gondolni, hogy a túlzsúfoltság ellepi az egész szűrt. (Igaz, erre is van példa: Eger-vidéke.) Magát a díszt eredetileg azért használták, (a magyar nép esztétikai [ízlésbeli tehetsége] élvezése mellett), hogy a varrás helyét takarják. A szűrdíszítményt bizonyos meghatározott helyekre alkalmazták. így az Alföldön, (elsősorban a Nagykúnságban, de a Kiskúnságban is) a cifrák helyei a következők (fontosabbak!): a hátat felül takaró elég nagy négyszögletes szürgalléron, leginkább két „sarok-virág“ alkalmazásával; a szűrgallér folytatása a vállon át az „eleju vagy hajtókán (a vállon a váll-virág van); a szűr alsó részén körbefutó „koszorú“, amely gazdag díszítés; a szűr ujja-végén kisebb felületen, végül az oldalsórészeken, az ú. n. aszaj volt a legcifrábban hímzett terület. A szűrszabók örök érdeme, hogy valódi magyar ornamentikát, magyar díszítő-ízlést fejlesztettek ki. Jóllehet céh testületekbe szervezett volt a szűrszabó, nem vándoroltak külföldön jó céh-szokás szerint s ha a rokokós cserépből kihajtó „bokorvirágli volt is díszítőművészetének ihletője, művészetét olyan magas fokra emelte, hogy ízlésben, cslnben a magyar szűcsök művészetét is felülmúlta talán. Meg kell még jegyeznünk a szűrrel kapcsolatban, hogy a Kiskúnság (tehát Pest vm. nagyrésze) nem hazája a ssűr-nek. A kiskúnok (töröktatár eredetű nép) majdnem kizárólag suba-viselő nép voltak a múltban és a jelenben is. Emellett Pest m. egyéb részein (észak, északkeleten) szűrviselet csakúgy általános, mint egyebütt; legalább is a vm. Nagykúnság és Jászság felé eső területein s a délkeleti részeken is. De Cegléd, Nagykőrös, Kecskeméten is ritkán ugyan, országos vásárokon gyakorta látni cifra-szűrös pásztorokat. Paraszti hímzések, rece és csipke. Talán mondanunk sem kell, hogy a paraszti hímzések, csipkék készítői az asszonyok és leányok. Az anyag, amiből dolgoznak: a kender és a len. Ezek feldolgozását, szövés-fonását, a vászon és patyolat felhasználását, díszítését kiválóan aszszonyok végzik. Pest vm.-ben csak az északi részen találunk kender-len háziipart. (Mogyoród, Valkó, Tököl, Galgamácsa, Bogyiszló.) Vászonból készül a férfi- és női nem alsóruhája. A férfi ing, gatya teljesen dísztelen a Kiskúnságon. A női ing is csak ott díszített, ahol az ünneplő: az ú. n. ingváll. Az ingvállak mutatják a paraszti hímző technika páratlan fejlettségét: az ing nyaka patyolatból készül sok fodorral, maga az ingváll elől, de főleg hátul (a nyak alatt) valamint a „puffos“ ujj alsó része fehér csipkével ékes. Ilyeneket Pest m.-ben egyedül Boldog községben találunk. Azonban készül a vászonból párna, dunnahaj (héj), a patyolatból (tüli) főkötő, fejkendő, menyasszonyi fátyol, ágyterítő: a magyar parasztasszonyok, parasztlányok igazi művészetével. Pest m. általánosan messzemarad a „jeles“ hímzőművészet egyéb vidékeitől. (Mezőkövesd, Tiszántúl, Tolna—Baranya, Buzsák-vidék, Kolozsmegye, Székelyföld, Rábaköz, Sárköz.) Ami sajátosan pestmegyei volt: a „rács-öltés“ sokféle változatával készült, erősen stilizált virágos, egy szín fokozataival színezett párnahéj-tlpus, már a századfordulóban kiveszett s csak emlékeit őrzik vidéki múzeumaink. Ismerik azonban a vagdalásos-technikát vagy metélést. (Fehér patyolatra [tüllre] fehér lenvászonnal applikálnak virág- és levélmotívumokat.) Az ú. n. horgolásnak hazánkban sokszázados múltja van. Jellegzetes magyar mesterek, paszomántosok és gombkötők horgolták a hadsereg díszruháihoz és a magyar díszruhához való sujtásokat, öveket, gombokat, betéteket. Ma is vannak 160
