Keleti Ferenc et al. (szerk.): Pest megye múltjából. Tanulmányok (Budapest, 1965)

Eperjessy Géza: A Pest megyei céhes ipar 1686 - 1872

legkevesebbé se esméretes”.5’ Egy ceglédi születésű kalaposlegónyt pedig, aki 8 évig (!) vándorolt, 183G-ban arra intettek, hogy iparkodjon „meg érdemleni ... a kun szabadsági jussot, amellyel jelen közönség szabad lakosai élnek.”58

A kun polgári jog elnyerését a helybeli tanács szigorú feltételekhez kötötte. Egy takácslegényt pl., aki már 1823-ban kérte, hogy „ezen szabad közönség. . . díszes polgárságával megajándékoztasson”, csak 2 esztendő múlva vettek fel a lakosok sorába. A folyamodónak azonban előbb le kellett töltenie a „próbaesztendőt”,59 a takácsmesterségben való jártasságát és jó magaviseletét a céhmester és egy takácsmester által igazolnia kellett, írást kellett hoznia az előző évi „második bírótól”,60 hogy „közterheit. . . serényen hordozta”, s nem utolsósorban le kellett fizetnie „12. conventios forintot”, (vagyis „egyezményes” forintot: 1 márka színezüst x/20 részét) mint „honosítási díjat”.61

A honosítási díjat azoknak a mestereknek sem engedték el, akikre igen nagy szükség volt a községben. Egy dunaveosei születésű kötélgyártót pl. 1846-ben csak akkor fogadtak be, amikor 25 forintot fizetett — váltócédulában — a második bíró pénztárába.62

A jászkun településeken (de más községekben és mezővárosokban is) a lakhatási jogért folyamodó iparosnak tehát próbaévet kellett letölteni valamelyik helybeli mesternél, el kellett nyernie a tanács és a helybeli céhek kézműveseinek hozzájárulását, s ki kellett fizetnie a kiszabott letelepedési illetéket. S ha a helybeli elöljáróság — melyben ugyan a céhes mesterek közül is többen helyet foglaltak —- könnyebben is adta beleegyezését a beköltözéshez, a helybeli céhes kézművesek viszont annál inkább elzárkóztak az idegenek befogadása elől, rendszerint arra hivatkozva, hogy nagy számuk miatt maguk sem tudnak megélni.

Ráckeve (s más mezővárosok) példája azt bizonyítja, hogy a mezővárosok nem szívesen fogadták be a nincsteleneket, a zselléreket, és az iparűzők beköltözésének engedélyezését minden esetben ahhoz a feltételhez kötötték, hogy az illető lakóházat szerezzen a városban. Egy gárdonyi születésű legénynek pl., ki vándoréveit „Nagy Kőrösön és Ketskeméten fölösleg” letöltötte, csak akkor engedélyezi a ráckevei magisztrátus a letelepedést, ha „ház vétel által magának néminemű igazat is szerzett”.63 Egy lórévi, tehát szomszéd községbeli szűcslegénynek még a helybeli céh is javasolta befogadását, de a tanács a következő indokolással utasította el letelepedését: „Mivelhogy itt különben nagy számmal volnának a szütsök, úgy hogy már azok is térhessen fizetnék tsekély keresetjükből adójokat, de különben is ez efféle zsellérsorsú emberek több adófizető lakos társaiknak úgy mint Törzsökös Gazdáknak nem kevés kárára volnának a közteher viselése melletti tehetetlenségek miatt, kérése fsak akkor fog tellj esi tettni, ha, és amikor itt házat vehet.”64

De még azokat a mestereket is csak abban az esetben fogadták be, akikre különben nagy szükség volt a városban, ha házat szereztek. Egy kiskunszentmiklósi lakatost pedig, akire „köztapasztalás szerént itt szükség lévén . . . olly világos feltétel alatt „hajlandók felvenni a lakosok sorába, ha házat vásáról, „mert zsellérül el nem fogadtatik”. — Egy peregi késgyártónak csak akkor fognak lakhatási engedélyt adni, ha „ipara által időjártával házat szerezvén, magát e város valódi pólgárává tenni” törekszik. — Csupán egy kőműves mesternél (— akire „a városnak tagadhatatlan szüksége van . . . minthogy az ittvaló kőművesek részint kihaltak, kibújdostak (!), s kibetegedtek” — hajlandók csak eltekinteni a ház vételének kötelezettségétől, annál is inkább, mert az a szalkszent-256