Keleti Ferenc et al. (szerk.): Pest megye múltjából. Tanulmányok (Budapest, 1965)
Eperjessy Géza: A Pest megyei céhes ipar 1686 - 1872
mártoni uradalomtól hozott ajánlást, — s nyilván azért is, mert a kőműves úgyis fog majd magának házat építeni. Egy Tirolból (!) származó borbélynak viszont, aki a helybeli kiöregedett „chirurgus borbélynál” 8 esztendeje dolgozott, csak addig engedélyezik a lakhatást, amíg „más Diplomaticus kitanult sebész nem jön a városba”, de . . . ’’minden műhely nyitás és Czégér kitétele nélkül”.65 A házvétel kötelezettségén kívül természetesen Ráckevén is megkövetelték a beköltöző iparosoktól a lakhatási jogért járó taksát, sőt 1846-ben bizottságot is neveztek ki ,,a beköltözködéssel nyerendő haszonvételért járó dijj kiszámítására”. A városi tanács a bizottság kiküldését azzal indokolja, hogy sok idegen akar letelepedni a városban ezernek azonban nem igen veszik hasznát, mivel a régebbi lakosoknak is sok az adótartozása. A város kiadásai pedig, így pl. a Lacháza felé vezető híd építése, valamint „a szabad földek”, (vagyis bérelt földek)66 ,,s egyébb javak” amúgy is sok pénzt emésztettek fel, ezeknek haszonvételéből a város az idegeneket feltétlen nem részeltethetné”.67 A céhalakításra irányuló kérelmek elbírálásán, s a kézművesek beköltözésének engedélyezésén kívül a mezővárosok tanácsának hatáskörébe tartozott a helybeli céhek működésének ellenőrzése is — természetesen a földesúr és a vármegye felügyelete mellett. A mezővárosok elöljárósága ugyanakkor szigorúan őrködött a mesteremberek magánéletének tisztasága fölött is. Megtorolta a kicsapongást, a házasságtörést, a részegeskedést. A garázdálkodó, verekedő mesterembereket és a „fejlett erköltsű” legényeket botbüntetéssel sújtotta, olykor katonának küldte. Megbüntette azokat is, akik ünnepnapon valamilyen munkát végeztek, vagy a tilalmak ellenére tűzveszélyes helyen pipára gyújtottak. Bár a legtöbb mezőváros magisztrátusában a helybeli céhes mesterek képviselői is helyet foglaltak, a mezővárosi tanács azonban nem tűrte el a céhek beleszólását a város ügyeinek irányításába, mint ahogy a ráckevei tanács is kimondotta, hogy „egy Czéh68 az egész várost nem regulázhattya”. Visszautasította a ráckevei magisztrátus a helybeli csizmadiacéh „nyiretlen, czimetlen, . . . illetlen” nyilatkozatát is, amikor a nevezett céh „parantsnoki hangon s oly modorban mintha ő Városi Tanáts felett állana, felelet alá (vonta) e Városi Tanátsot, s ítéletének bírálgatásába” bocsátkozott.69 A kiskunlacházi tanács szigorúan megtorolta a helybeli molnárok által „véghezvitt csalásokat is” és „20 kemény páltzákkal”, ill. 12 ezüstforint büntetéssel sújtva a „lisztlopókat”, s elrendelte, hogy mindenkinek a városháza előtt levő „mázsát” kell használnia.70 Ugyancsak a helybeli tanács szabta meg a felállítható malmok számát, s a molnárok által fizetett árendát. Kiskunlacházán pl. 1802-ben 7, 1805-ben 8, később 9 vízimalom működött a Dunán. A molnárok azonban ekkor azért „instáltak”, hogy „ne 9, hanem 8 malom engedtessen meg, különben meg nem élhetnek”.71 A helybeli tanács hatáskörébe tartozott a termelés és értékesítés ellenőrzése, ezenkívül a hetipiacok és országos vásárok rendjének megállapítása is. A hetipiacokon és vásárokban — a céhek előírásainak megfelelően — a jobb helyeket általában az idősebb mesterek foglalták el. A fiatalabb mesterek, akiknek csak a sorok végén jutott hely, ezért arra törekedtek, hogy a városi tanács segítségével a maguk javára változtassák meg a sorrendet. Az országos vásárokban mindig a helybeli mestereknek jutott a legjobb hely, majd a szomszéd városok, azután a megye területén levő távolabb városok céhes mesterei, végül a más megyéből érkező kézművesek következtek. 17 257
