Keleti Ferenc et al. (szerk.): Pest megye múltjából. Tanulmányok (Budapest, 1965)
Spira György: Parasztsors Pest megyében a jobbágyfelszabadító forradalom küszöbén
az előbbiekben (a rendelkezésünkre álló tér rendkívül korlátozott volta miatt kényszerűen takarékos eesetvonásokkal) megfestett kép — talán már általános formában is kimondhatjuk: e süllyedőben lévő utolsó jobbágynemzedók fiai közül nemcsak azok hanyatlanak alá, akik tétlenül megadják maguk sorsuknak, hanem többnyire azok is, akik megpróbálnak erőfeszítéseket tenni annak érdekében, hogy felszínen tartsák magukat, sőt az utóbbiak szinte még inkább belekeverednek a lábukra csavarodó hínárba s csak annál gyorsabban süllyednek azután lefelé. Szerencsés adottságokkal bíró kivételek persze ekkor is akadnak: akadnak tehetős jobbágyok, akik után csupán egyetlen örökös marad s akiknek a birtoka ezért halálukkor sem hullik kicsiny darabokra, akadnak egész községek is, amelyek kiterjedt pusztabérletek jóvoltából — mint már volt is szó erről — éppenséggel fel virágoznak, akadnak továbbá olyan kedvező fekvésű falvak is, amelyeknek a lakóit zöldség- és főzelékfélék termesztése és Pestre szállítása213 vagy fajborok termelése214 óvja meg a lehanyatlástól, — a nagy többség sorsa azonban nem ilyen, a nagy többség helyzete, ha nem is olyan rossz s ha nem romlik is olyan rohamosan, amilyen rossznak s amilyen rohamosan romlónak egyfajta végletesség kedvelői szokták volt állítani, nem is olyan fényes s korántsem olyan szilárd, amilyennek viszont az ellentétes végletek rajongói szeretnék feltüntetni, hanem lassan ugyan, de szakadatlanul rosszabbodik. A nagyobb birtokú jobbágy persze, ha gazdaságának színvonala fokozatosan alábbszáll is, még a negyvennyolcas forradalom küszöbén is tűrhetően él, a növekvő számú és arányszámú töredéktelkeseket viszont földjük mind kevésbé képes eltartani. A korszak egyik legkiválóbb agrárszakemberének, Korizmics Lászlónak a becslése szerint a negyvenes években „egy 1200 Dőlés holdnak illő mívelés melletti termését búzában 12, rozsban 14, árpában 17, zabban 18 mérőre tehetjük”,215 ez azonban — hangsúlyozni kell — az „illő mívelés melletti termés”, s a jobbágy, még ha kivételesen megtermel is ennyit, ezzel a terméssel sem rendelkezhetik teljesen tetszése szerint, hiszen belőle egyötödrésznyit be kell hogy szolgáltasson az egyházi tized é3 a földesúri kilenced lerovására s az akkori gyakorlat szerint vetőmagnak is átlagosan további két mérőt kénytelen meghagyni. Vagyis még, ha ekkora termést tételezünk is fel s ha egyben azt is feltételezzük, hogy szüntelen súlyosbodó216 adóját s egyéb kiadásait a jobbágy más termékeinek pénzzé tétele révén fedezi, akkor is arra az eredményre kell jutnunk, hogy családjának élelmezésére búzából holdankint mindössze 7,6, rozsból pedig 9,2 mérőt fordíthat. Ebből meg az következik, hogy egy átlagos létszámú, öt tagból álló negyed telkes (vagyis 6—7,5holdnyiúrbéres szántóval ellátott) jobbágycsalád, ha háromnyomásos gazdálkodást folytat (azaz évenkint 4—5 holdon termeszt gabonát) s ha telkenkívüli szántóterülettel nem rendelkezik, a mainál jóval nagyobb217 évi kenyérgabonaigényét egyedül birtokának hozamából már nem tudja teljesen kielégíteni. Következésképpen: ha családja számára biztosítani kívánja az elemi létfenntartási eszközöket, akkor nemcsak az egészen törpe birtokon ülő, hanem még a negyed telkes jobbágy is kénytelen egyéb jövedelmi forrásokat is keresni. Mit tehet tehát az ilyen töredéktelkes jobbágy? Először természetesen telkenkívüli földet próbál mégis szerezni. S erre — láthattuk — mindvégig van is lehetőség, csak éppen egyre kevesebb. így azután könnyen megesik, hogy ilyenirányú erőfeszítései sem járnak a remélt sikerrel. Ebben az esetben 230
