Keleti Ferenc et al. (szerk.): Pest megye múltjából. Tanulmányok (Budapest, 1965)
Wellmann Imre: Pest megye parasztsága és az úrbérrendezés
ereszben külön elbánásban részesült, s kezdetben úgy gondolta, hogy teljesen külön utakon is járhat, minden bizonnyal nemcsak a nyomtatott Urbáriumot próbálta elhárítani magától: elsőben a végrehajtására kiküldött megyei tisztviselőknek szóló, ugyancsak nyomtatott utasítást sem vette zsinórmértékül — hanem ehelyett, mikor már félig bele kellett törődnie, hogy mégsem intézheti a dolgot saját szakállára, kénytelenségből a helytartótanács külön rendeletéhez igazodott. Ez azonban, már csak rövidsége miatt is, nemcsak a részletekre nem tért ki, hanem — épp mert az általános utasítás tüzetesen szabályozta a tennivalókat — több fontos dologról is hallgatott. Mire aztán a megye arra a belátásra jutott, hogy nincs számára kiút, s célszerű az általános utasításhoz tartania magát, már nem egy fontos következmény származott ebből. A december eleji leiratra csak február második felében válaszolt a vármegye. Csakis azért húzódott ennyire a dolog — hangoztatta meglehetősen átlátszó indokolással —, hogy a rendelet kihirdetésére olyan közgyűlésen kerüljön sor, melyre a megye földesurai minél nagyobb számban összejöhetnek az uralkodó szándékának elősegítésére. Egyben köszönetét mondott azért, hogy őfelsége a megye tántoríthatatlan hűségére bízta a rendelet végrehajtását; ígérte, nem is mulaszt el semmit, amit tisztéből folyó hű kötelességének ítél. S hogy tanúsítsa: milyen készséggel s buzgalommal fogott a parancs végrehajtásához, jelentette: meghagyta a szolgabíráknak, hogy a közgyűlés végeztével tüstént szálljanak ki a községekbe, annak rendje-módja szerint lelkiismeretesen s körülményesen vegyék ki az úrbéri 9 kérdőpontot illető vallomásokat, úgy igyekezvén, hogy a húsvét utáni közgyűlésen bemutathassák a felvett jegyzőkönyveket, melyek a szabályozás további menetének fonalát mintegy kézbe adják. Utána az adatokat táblázatba foglalván, minden igyekezettel s hitelességgel az igazságos osztályozás és — amennyire lehet — a telki állomány s a jobbágytartozások kimunkálásához fognak.63 Mondani sem kell, hogy a helytartótanács koránt sem volt megelégedve ezzel a „buzgalommal”. Jelentette a kancelláriának, hogy Pest megye már a királyi elhatározás kihirdetésével is késedelmeskedett, így az egész munka lassan indul, az osztályozás elhúzódik, s ezért meghagyta a vármegyének: minden erővel gyorsítsa a lebonyolítást, haladéktalanul tegye meg, ami csak szükséges a cél elérésére. Valóban, már 1768. március 7-én felhívta a vármegyét nagyobb igyekezetre, hogy az az ügy, melyre az uralkodónak annyi gondja van, ne húzódjék tovább.64 Mire az intelem Pest megye rendéihez leérkezett, a február 18-i közgyűlésből kiküldve, szolgabíró és esküdt járásonként valóban elindult faluról falura, hogy szoros eskü alatt 3—3 öreget kikérdezzen az úrbéri 9 kérdőpontban foglaltak felől. Előre értesítették a községeket jövetelükről, s megérkezésük után összehívták a helység lakóit, úgy került sor aztán a kérdések feltevésére, a válaszok elhangzására, anyanyelven való rendbeszedett feljegyzésére, viszszaolvasására s helybenhagyás után aláírására és pecsételésére. Ma már csak képzeletben tudjuk magunk elé idézni a falu életében egészen szokatlan, sőt rendkívüli jelenetet, ahogy a jobbágyok gyűrűjében vének ill. bíró és esküdtek felelgetnek a népet legközelebbről érintő kérdésekre, melyeket a nemes vármegye képviselői a királynő parancsára tesznek fel nekik. Ez volt az alkalom, mikor a parasztság előtt tudatossá válhatott: nincs teljesen kiszolgáltatva már földesurának kényére-kedvére; s ha eddig csak egyetlen urat és parancsolót ismert a maga szűk szemhatárú világában (mert a megye a 178
