Szabó Alfréd (szerk.): Munkás- és szegényparaszt-mozgalmak Cegléden 1945-ig. Részletek a város politikatörténetéből (Cegléd, 1979)
V. A város munkásmozglam a Horthy-korszak alatt
A helyi csendőrség, rendőrség fokozódó terrorja idején, mintegy további meglétüket bizonyítandó, a már csak „befizető” csoportként funkcionáló ceglédi szervezetek velük tartották — egy-két összekötő révén — a kapcsolatokat. Bármennyire is legálisan működhettek a szakszervezetek, e helyi csoportok, megalakulásukat, gyűléseiket be kellett jelenteniük, és üléseiken detektívek, rendőrök jelenlétét kellett eltűrniük. Így került sor 1922-ben a Dobos István, Fehér János, Zsadon Miklós és mások által irányított szabómunkások helyi csoportjának bizonyos béremelést eredményező munka beszüntetésére, illetve 1924-ben a malomipari munkások sztrájkjára, amelynek még eredményesebb befejezését a munkaadók által bérelt sztrájktörők nehezítették meg. 1925-ben a ceglédi malomipari munkások összejövetelét akadályozták meg és sújtották a vezetőket pénzbírsággal. Egy, a Kisfaludy utcában tervezett gyűlés miatt sokat zaklatta a hatóság a nyomdaipari munkásokat is. Hosszú ideig nem is engedélyezte gyűléseiket. 1936-ban a bőripari munkások kezdeményeztek hasonló céllal munkabeszüntetést, amely eredményes volt ugyan, de a munkaadók közös „összefogása” a sztrájk után nagyon megnehezítette a vezetők, közöttük Farkas Károly, Farkas József, Hörömpő József, Vörös Lajos, Tóth Gyula és mások elhelyezkedését. A lazábban — összefogottabban együttműködő csoportok tagjait a Kisfaludy utcai „Munkásotthon” fogadta be, és adott a sokfelől korlátozott és akadályozott gyűlések megtartására helyet, de — hasonlóan az ország más területeihez — Cegléden is a vendéglők, illetve más kevésbé ellenőrzött helyiségek szolgáltak az összejövetelek céljára. A bőripari munkások szobát béreltek a Víz utcában, illetve a szabókkal együtt a Selyem utcai ún. Virág-házban jöttek össze. A Cegléden alakult szakszervezeti helyi csoportok nem tevékenykedtek folyamatosan megalakulásuktól kezdve a felszabadulásig. Többször is beszüntették működésüket, feloszlottak, visszahúzódtak a rendőrségi, csendőrségi terror, a zaklatások, a munkaadók által rájuk kényszerített munkanélküliség rémétől félve. A létbizonytalanságtól tartottak, amely különösen az 1929-től 1933-ig tartó gazdasági világválság idején öltött elképesztő méreteket városunkban is. E szervezetek tevékenységének értékelésekor figyelembe kell vennünk, hogy Cegléden ekkor — az ipari városokhoz hasonlítva — jóval alacsonyabb volt az ipari munkások létszáma. Ezek jórésze is kisipari keretek közt dolgozott, és életkörülményeiben, mozgalmi munkájában és tapasztalataiban is lényegesen különbözött a valódi nagyipari munkásságtól, a munkásmozgalom igazi bázisától. A sok nehézség ellenére a szakszervezeti helyi csoportok legaktívabb és legképzettebb tagjai, a lehetőségekhez képest igyekeztek kapcsolatot teremteni és tartani az illegálisan működő budapesti baloldali és kommunista elvtársakkal, valamint a leghaladóbb helyi erőkkel. (Pl. Urbán Pálékkal is.) Sok segítséget kaptak a szakszervezeti tagok a bejáró munkásoktól is, akik tapasztalataikkal, útmutatásaikkal, brosúrákkal, a fővárosi eseményekről adott tájékoztatásaikkal támogatták őket. Az 1929—1933-as gazdasági világválság nagymértékben éreztette hatását Cegléden is. Jelentősen nőtt a munkanélküliek száma, akik munkaalkalmat követeltek. 1930-ban a városi népkonyhán 600, 1931-ben már mintegy ezer fő étkezett. 57
