Szabó Alfréd (szerk.): Munkás- és szegényparaszt-mozgalmak Cegléden 1945-ig. Részletek a város politikatörténetéből (Cegléd, 1979)
II. Cegléd az első világháború idején
Augusztus 6-án. — mint hetek óta mindennap — a hatósági hús- és zsírboltokban megint nem kaptak semmit a dolgozó asszonyok. Ez ellen tiltakozva a városházára vonultak. A polgármester megijedt, amikor a több száz főnyi tömeget észrevette. Az asszonyok fel akarták keresni hivatalában, utasítására azonban a városháza bejáratánál azzal fogadták az asszonyokat, hogy a polgármester „nincs bent”. Miután azonban többen látták őt előzőleg bemenni hivatalába, ez a hazugság nagy felháborodást keltett. Ezután az elkeseredett, éhező asszonyok behatoltak a városházára. Élükön Palásti Istvánná állt, ki kiadta a jelszót: „Gyerünk a polgármester hivatalába!” Ez előtt azonban rendőri készültség vigyázott. A rendőrök dulakodni kezdtek a behatoló női sokasággal, s egy rendőr megsebezte Tóth Mihályné munkásnőt. Az igen kritikussá vált helyzetben a polgármester kijött szobájából és beszédében ígéretekkel igyekezett leszerelni a tüntetőket. Szavainak azonban az asszonyok nem adtak hitelt, és egyikük Gombost pofonütötte. A sok száz asszony azután elhagyta a városházát. A tüntetők felvonulásba kezdtek, a Rákóczi úton és a Pesti úton vonultak végig.' Közben szidták a háborút és a nyomorúságot. Így ez a spontán megmozdulás lassan politikaivá fejlődött tovább. (Sajnos, a helyi szociáldemokrata pártszervezet nem használta ki ezt a nagyszerű alkalmat. Nem állt a tüntető tömeg élére. Pedig ha ezt megteszi — mint más városokban ez megtörtént — ezáltal tömegbefolyását lényegesen növelhette volna!) A sokasághoz hamarosan fiatalok is csatlakoztak. Ez utóbbiak részéről került sor néhány felelőtlen megnyilvánulásra. Beverték a városi előkelőségek ablakait, aminek sok gyakorlati jelentősége nem volt, viszont ürügyül szolgált a karhatalom beavatkozására. Csendőrökkel megerősített rendőrség erőszakkal oszlatta szét a tüntetőket, s a résztvevők közül mintegy kétszázat le is tartóztatott. Ezzel kezdetét vette az asszonyok több napos kálváriája. A kétszáz letartóztatottat a rendőrségi fogdába vitték, melyet eredetileg nyolc (!) személy részére terveztek. Az asszonyok egész éjszaka állva és jajveszékelve sikoltoztak. „Megfulladok, eresszenek haza a gyermekeimhez!” — ezek a kiáltások gyakran ismétlődtek. Ennek ellenére nem engedték ki őket, három napon keresztül kellett a zsúfolt fogdában szenvedniük. „A fogdában levő nők helyzete — a sajtó tudósítása szerint — mind tűrhetetlenebb lett. Az első napon egyáltalán nem kaptak enni, a második napon kenyeret hoztak be nekik. A szűk fogdában tűrhetetlen volt a levegő”. Közben egyenként hallgatták ki a letartóztatottakat. A vallatás során brutális erőszak érvényesült. Tíz asszonyt puskatussal megvertek, majd megrugdostak. Egyikük, Klement Mártonné zúzott sebekkel került ki a fogdából. A rendőrségi eljárásnak híre terjedt az egész városban. Általános volt a felháborodás, a helyi haladó erők (köztük a szociáldemokrata pártszervezet) a letartóztatott asszonyok mellett foglaltak állást. A helyi sajtó magáról a tüntetésről beszámolót nem közölhetett, de egy gúnyos hangú kommentár megjelent (bár a cenzúra foltjaival tarkítva). A cikk ironikusan megjegyezte, hogy a tüntetők a rendőrségre „mentek” és ott „a legnagyobb szeretettel egyenként jegyzőkönyvet vesznek fel a megtörténtekről”. A ceglédi események híre a fővárosi haladó erőket is tiltakozásra késztette. A közhangulat hatására augusztus 10-én a Belügyminisztérium kiküldöttje, Török osztálytanácsos érkezett Ceglédre, s intézkedett arról, hogy bocsássák szabadon a már négy napja fogdában sínylődő asszonyokat. A ceglédi éhségtüntetés ügye napokig foglalkoztatta az ország közvéleményét. „Ez az eset igen jellemző az egész magyar közigazgatásra.” — A munkássajtó e megállapítása a valóságot tükrözte. A ceglédi ügy augusztus 10-én a 26
