Kürti Béla: Írók és költők vallomása Ceglédről. (Irodalmi olvasókönyv) (Cegléd, 1998)
III. Ceglédi prózaírók városukról
által járta s vívta meg. Ez volt az oka, hogy kedvezett neki az idő, mert az előmunkálatokat ebben az irányban idejében elvégezte. A magyarországi kereskedelmi kertészetnek ővolt az úttörője és legnagyobb képviselője. Sokszor szóbahozta: a realizmus idealizmusát s oly kedves s magától értetődő módon fejezte ki, hogy az igazi realistának kell a legnagyobb idealistának lenni, mert e nélkül eredményt elérni nem lehet. A nagy idealisták látják meg s mutatják meg a célt, s az ahhoz vezető utat, s csak ők bírják a megálmodott halovány terveket -sóh hányszor ébredt föl terveitől űzetve az éjszaka magános csendjében - megfelelő energiával a valóság éltető piros színére váltani. Mily büszkeséggel mutatta meg a ceglédi utcákon járókelők által nem is sejtett földalatti birodalmát: hatalmas borpincéit, s mily kedves szerénységgel a képeket, amelyek sorában igen előkelő helyen, kegyelete jeléül egykori tanárainak emlékét is megőrizte. O maga kertész maradt egész élete végezetéig. Kutatta a növények életét s igyekezett ellesni azok elrejtett titkait, fejlődésük törvényét, mert megérezte, hogy csak a leiken át lehet fejleszteni a világot. Saját erejéből csinált Cegléden teret, szerkesztett újságot, kiadott messzeföldön keresett árjegyzékeket, érvényesített faiskola telepén addig nem ismert szempontokat, épített gazdaságában kisvasutat, bor értékesítő pincéiben ezerkétszáz hektoliteres hordókat, reklámjaival ismertebbé tette Cegléd város nevét még az Óceánon túl is. De szülővárosának mégis azzal használt legtöbbet, hogy saját sikereiben a vállalkozásra követésre méltó s ösztönző példát adott. A latin közmondás azt tartja: exempla trahunt; az őpéldája is vonzotta közel s távolban az előrehaladni vágyó emberek százait és ezreit. Az egyszerűbb emberek pedig-kiknek állandó munkaalkalmat adott - magukkal vihették az ő vállalatai kérlelhetetlen fegyelmének emlékét s azt a módszeres ismeretet, amelyet e nagy üzem keretében elleshettek, és a maguk gazdaságában vagy másutt hasznos aprópénzre válthattak. Fanatikusa volt a munkának, mert meggyőződése volt, hogy "Isten áldása is csak a munka útján juthat el az emberekhez". S ezekkel az emlékezetes szavakkal önmaga jellemezte azt az életfelfogást, melynek alapján megújulhat a föld élete s abban új fénnyel ragyoghat fel az ember méltósága is. Jó tudni azt, hogy az embereknek nem szükséges, de nem is szabad beletörődni abba, hogy a világ arculata nem változtatható meg. Az istenek - már a görög rege szerint is - azért ajándékozták az embernek a munkát s a munkakedvet, hogy fejlődése érdekében okosan éljen is azzal. Unghváry László élt vele, mégis életének utolsó idejében nem volt fejét hova lehajtania. A kommunisták szocializálták az ővállalatát, s mikor az ő legszentebb alkotásához, borpincéihez is hozzányúltak, mintha lelkének egy darabját törték volna le, régi szervi baja lángra lobbant, nem bírta elviselni az idők ilyen fordulatát. Megroppant bele a teste és alkotásával összenőtt lelke s az elvezette ahhoz a súlyos betegséghez, mely épp az oláh megszállás első napjaiban életét is kioltotta. A rekviráló s beszállásoló oláh katonák még a haldokló szobáját is birtokba akarták venni. Életének ezen szomorú utolsó akkordja figyelmeztessen mindenkit arra, hogy az élet biztonságának védelme mindenkinek egyaránt kötelessége és érdeke, mert eljöhet az óra, mikor nem véd meg bennünket se vagyon, se a hatalom, ha megszegényedik körülöttünk a nemzeti élet mindeneket oltalmazó ereje. Nagy részvét mellett temették el 1919. aug. 13-án. Újságok nem jelentek meg annak idején, melyek a nagyszabású életet érdeme szerint méltatták volna. Ez a késői emlékezés pótolja némileg az akkori idők hiányát. 62
