Kürti Béla: Írók és költők vallomása Ceglédről. (Irodalmi olvasókönyv) (Cegléd, 1998)
III. Ceglédi prózaírók városukról
ember volt Mokos Károly. Ellenben írni szeretett és volt benne erős ambíció. Az első mutatványszámba Zsolnáról írt egy levelet, pedig ott lakott a Lendér Mihály utcájában. A névleg figuráló fő munkatárs, Losonczy László csak versekkel áldozott a közjó oltárán. Sőt éppen ez volt a nagy baj, mert az öreg úr azt akarta, hogy minden számban négy-öt rigmust közöljünk. Van neki néhány száz készen. Alig tudtuk vele elhitetni, hogy amit kíván, az lehetetlenség. 1879. december 25-én jelent meg a mutatványszám. Biz az elég gyenge tartalommal bírt, hanem azért oda nem adtuk volna a kínai császár legszebb papucsáért. Pedig mindjárt a megjelenés után itt is, ott is elszólta magát az irigység, rügyet eresztett egyegy elejtett megjegyzésben az elégedetlenség. De mi azt nem bántuk, hanem valami nagy brutális jövőről ábrándoztunk és fogyasztottuk Lesskánál a parmezán sajtot. Az én mérnök barátom a mi ragaszkodásunkra a legkegyetlenebb mosolyából eresztett meg egyet, amely fölér egy belgiumi sztrájkkal, sőt annál is súlyosabb, mert a belga bányászok sztrájkját el lehet nyomni csendőrséggel, katonasággal, de az én Ferenc barátom mosolyát soha és semmivel. Aztán azőpenecilus hangján el kezdte bizonygatni, hogy nincs jogosultsága Cegléden egy újságnak, semmi szükség nincs rá. Hiába hordtuk fel neki, hogy Németországon minden 4-5 ezer lakossal bíró városnak van lapja. Hát iszen németnek is való az a sok vizenyős holmi, nem magyarnak, vágta vissza az őpenecilus hangjával s hervasztó mosolyával elnézett fölöttünk. Persze, hogy minden új dolgot kicsinyelni szoktak az emberek, sokszor a kezdet nehéz munkája a sikertelenség völgyén posványosodik el. íme, szegény Lesska Nándor, négy szám megjelenése után meghal s a nyomda gazda nélkül, a lap szerkesztő nélkül marad. Tétovázva állunk Mokos barátommal, de az egyszer felkarolt eszmét nem ejtjük a porba. A nyomda itt van, ember kerül bele és került is valami Piringer nevű. A szerkesztő én lettem, ami határozottan kárára volt az újságnak. Szörnyű tapintatlan firma voltam én, soha nem tudtam valami nagy szerencsével udvarolni az emberi ostobaságnak. Az egyéniségemet legtöbbször belevittem a cikkembe, amiért azok nem lehettek tárgyilagosak s kiagyaltak, ha valami bolondság eszembe jutott, azt én lenyomattam, ha egy sereg haragost szereztem is vele magamnak. Ha annyi hajam szála volna, mint amennyi ellenségem akkor volt, ma nem lennék deklarirt kopasz ember. Például egy tárcacikkért a táncmester, valami Bajtós vagy Bajlós provokált. Megmutatta, hogy a fején meg a felső karján is van már vágás. Elhiszem barátom, de tárcacikkért nem szoktak duellálni. Hogy őneki az mindegy, de a renoméját nem engedi. Én azt proponáltam Baljós Bertalan úrnak, hogy álljunk ki a Népkörben szakértők előtt s amelyőnk szebben eljárja a nagy mazúrt, az legyen a győztes. Nem állott rá, hanem egyre csak a pisztolyt s más effélét emlegetett, amire meg én nem álltam rá s hihető, hogy a táncmester szemeiben én akkor díszkvalifikálva lettem. Ideges voltam s a gyakran erőltetett humorizálással sok bajt szereztem magamnak, miből nyilván van, hogy nem szerkesztőnek való voltam. Ma Zámbó János mennyivel higgadtabb volt, az őaranyos kedélyével, melyen ki nem fog se rozsda, se köd, úgy halad át az életen, mint az antik világ patakja a keserűség tengerén, nem tartva meg annak keserűségéből semmit. Aztán Górocz Albert is volt szerkesztő. Józan, komoly, okos fő, de lassú munkás. A cikkelyeit elsőbb impurumban írta meg, aztán letisztázta. Borzasztó munka, pazarlás, kétszer leírni egy cikkelyt. S íme minden kicsinylés dacára van jogosultsága Cegléden az újságnak, mert most már kettő is van. S az egyik a "Czegléd és Vidéke" olyan gondosan, tárgyilagosan, higgadtan van ellátva, hogy nekem személyesen nincs szerencsém ismerni sem Dr. Török, se Dr. Fischer, se Dr. Raffay urat, de végzett munkájuk s cikkeik után csak gratulálhatok nekik. 57
