Kürti Béla: Írók és költők vallomása Ceglédről. (Irodalmi olvasókönyv) (Cegléd, 1998)
I. Két meghatározó történelmi élmény
AZ ÖREG HONVÉD (Szikszay-Könczöl: Egy fészekből, Cegléd 1902.) Egy kedves arczú öreg úr sétál kifelé a vasút utczán egy úri nővel, akit "kedves leányom "-nak szólítgat. Ma már a 80. felé ballaghat az öreg, de oly ruganyos lépésekkel méregeti végig a czeglédi járdát, s oly élénken gesztikulál, hogy aki látja, tisztában van vele, hogy az öreg úr “helyre legény" lehetett valamikor. A társalgás németül folyik. "Kedves apuskám! - figyelmezteti többször a hölgy - ne oly sebesen, elfáradsz!"- Oh nem, csak gyere!-válaszolt az öreg. -Alig várom, hogy ott lehessek!" És valóban az öreg úr fürge elevenséggel jár elől, s még ő biztatja leányát, hogy haladjanak sebesebben, mindjárt ott lesznek, "ő tudja biztosan a helyet, mert azt elfelejteni nem fogja soha, csak előre, gyorsan!" A hölgy mosolyogva követi az öreget, ki a vasúti töltésre felkapaszkodik, s néha-néha egy-egy tekintetet vet a város felé. Egyszer csak megáll, körülnéz, nagyot fújva, homlokát végig simítva csak ennyit mond: "No, végre hát újra itt vagyok!" “Gyere ide kedves leányom, telepedjünk ide le a zöld pázsitra."-De hát mondd már apuskám - mondja a nő, az öreg úr mellé telepedve - tulajdonképpen mit keresünk mi e helyen?- Mindjárt megmondom - felel, csak engedd kissé rendezni gondolataimat. S önkéntelen tobákos szelenczéje után nyúlva, tekintetét körüllegelteti a tájon, majd egy hatalmasat prüsszentve, s megköszönve a “prosit"-ot, folytatja: "Igaz! Még a prüsszentés is bizonyítja, újra itt vagyok! - Itt a vasút... ott a temető... amott a szőlőskertek... hanem akkor még csak egy hegyes és két csonka torony látszott a városból... most meg egész modern városnak látszik... igen, igen, innen néztem, erről a helyről... úgy emlékszem, mintha csak tegnap történt volna... A hölgy egész áhítattal hallgatja az öreg meséjét, aki meg mindjobban és jobban beletüzeli magát és folytatja: "Mindig vágytam az életben még egyszer meglátni ezt a Czeglédet, ezt a híres Kossuth várost, s ki hitte volna, hogy ez beteljesedik, de csak 50 esztendő múlva!... Igen, kedves leányom - 50 évvel ezelőtt, mikor Kossuth fegyverre szólította a nemzetet, mi szepesiek, akik magyarul alig értettünk egy-két szót, mi Zipserek az elsők közt voltunk, akik fegyvert fogtunk a haza védelmére. A szepesi zászlóalj itt állott és itt vert tábort a vasúti töltés mellett és én itt aludtam át egy éjszakát ezen a helyen, a vasúti töltés árkában... Innen mentünk Nagy-Kőrös felé, majd egyenesen a Tiszán át Czibakházára, onnan Szolnokra, hol a mi zászlóaljunk fényesen kiállotta a tűzkeresztséget, Ottinger serege pedig ott hagyta a fogát. A tiszahidat a legádázabb szuronyrohammal tisztítottuk meg, a német sereg egy részét beszorítottuk a Tiszába, másik részét mega Zagyvába, piros lett a víz a vértől... S minket szepesieket - beszéli lángoló arczczal az öreg- Damjanich, az Isten legvitézebb katonája, a keblére ölelt, már t. i. azokat, akik életben maradtunk, mert hej! közülünk is sokan elhullottak... Sok dicső csatánk volt, de Világosnál... Ott ...ott nagyon sötét lett..." Elborul a jó öregarcza és szempilláira kiül egy könnycsepp... Elmereng... és nem érzi, hogy a mellette ülő hölgy egy forró csókot nyom kérges kezére.- Ha nincs ellenedre apuskám - mondja a hogy - induljunk hazafelé, mert eseledni kezd. . - Jó! -felel az öreg, és lassan föltápászkodik a hölgy segítségével. De mielőtt indulna, még egyszer körüljártatja szemét, mintha búcsúznék a helytől: “Haj! haj! ki hitte volna, hogy 50 évvel ezelőtt itt aludtam a vasút árkában, ma este pedig szinte itt alszom - az én fiam pompás ágyában. “ 28
