Antal Domokosné (szerk.): Kocsér története. Fejezetek a százéves község múltjából és jelenéből (Kocsér, 1977)

I. Kocsér község távoli múltjáról 1877-ig

Kőcser puszta benépesülése

Kocsér pusztán az állandó lakosság száma a XIX. század első évtizedeiben sem emelkedett. A kiszállást, kitelepedést Jászapáti közössége erőteljesen még nem igényelte, s így a város tanácsa nem adott engedélyt a szórványos letelepedésre sem. Egyik 1809-es tanácsi jegyzőkönyvi határozat szövegében ezt olvashatjuk: „Pásztorok feleségei Kocséron ne lakjonak és csavarogjanak!” Tehát még az állandóan kint tartózkodó pásztoroknak, csőszöknek sem engedik meg a végleges letelepedést.

Az 1820-as évi ,,Elenchus”-ban83 (mutatóban) találkozunk először arra vonatkozó bejegyzéssel, hogy Kocsérra a lakosok „passus nélkül lemehessenek”. Az éven át itt tartózkodók azonban még a következő évtizedben is csak a fogadott pásztorok, csőszök, árendások. Korabeli, 1825-ben keltezett jászokról szóló tanulmányban is „Kotsér szállás (praedium) a Kiskun Kerületben, Jászapátihoz tartozik és csak 46 lakost számlál”.84 Mindenképpen állandó lakosságról lehet azonban szó, mert ugyanezen évben összeírásukról a jászapáti tanács is rendelkezik: A „Kocséron lakó lelkek conscribáltatni (összeíratni) rendeltetnek”.85 Sajnos a népességszámlálás anyagát nem sikerült megtalálni, eredményét elkülönítés nélkül besorolták Jászapáti összlakosságába.

A Pest megyei Levéltár szíves adatközlése folytán viszont rendelkezésünkre áll az 1820 és 1851 között végzett egyházi népesség-összeírások Kocsér pusztára vonatkozó adatanyaga, amely vallási felekezet szerint tünteti fel a lakossági létszámot.

83 A jászapáti tanács jegyzőkönyveihez folyamatosan abc szerint készült mutató, lat. Elenchus

84 Szepesházi Károly munkája, amelyre a Kocsér történetével foglalkozó Hanusz István is hivatkozik.

85 SzmL Elenchus 1825.

47