Hidvégi Lajos: Regélő falvak. Történeti elbeszélések (Cegléd, 1983)

Útján végigkísérte a siker

Drámai színész volt Szacsvay Imre, a budapesti Nemzeti Színház örökös tagja. Irsán született 1854-ben. Hajdani rendezője és életrajzírója, Csathó Kálmán, kora legnagyobb magyar tragikus és jellemábrázoló színészének tartja. „Mindenki más lehetett kitűnő, sőt nagyszerű, de Szacsvay monumentális Lear királyának emlékét elfeledtetni egyik sem tudta, Petur bánja meg valósággal elseperte az emlékezetből még a nevét is azoknak, akiktől ezeket a szerepeket előbb láttam”.

Sikerének titka az volt, hogy csak a legnemesebb eszközöket használta fel alakításaiban, és mélységesen megvetett minden olcsó színpadi fogást. Játéka mindig őszinte és bensőséges volt. A történelmi tragédiákban nemes

pátosszal beszélt, támadták is ezért az új színészstílus meghonosodása kezdetén, de a végén Szacsvay győzött.

Elsőnek Hevesi Sándor állt ki mellette: „üres szavalássá fajul az új felfogásban játszó színészek hangja, melyből kiszállt a lélek forrósága és közvetlensége, a pátosz”. A régi nagy színészek éppen ezzel ragadtatták el koruk közönségét, mely — félreértés ne essék — kizárólag az emelkedett tartalmú, formai tökéletességű drámákra vonatkozik. Mint ahogy egy Molnár Ferenc-i vígjátékot nem lehet így előadni, oda már a pátosz érvénytelen. Az új színművészetet az új irodalom hozta, de a klasszikusokat: Shakespeare-t, Goethét, Schillert, Madáchot, Katonát nem lehetett természetes és közvetlen beszéddel tolmácsolni.

Szacsvayban nem volt alkalmasság a hősszerelmes és általában a szerelmes szerepekre, talán azért, mert a minden ember szent magánügyének tartott szerelmi gyöngédség és erotika kimutatását alkalti szemérmetessége nem engedte nyilvánosság elé.

Nagy szerepein kívül természetes alázattal fogadott el kisebb alakításokat is, amelyekben épp olyan tökéletes volt, mint bármelyik parádés szerepében. Királyra, parasztra egyforma lelkiismeretességgel készült föl, és vitte sikerre enyhén humorba hajló szándékkal. Csathó Kálmán írja, hogy ilyenkor a színfalak mögött szívesen elbeszélgetett, de nem a színházról, hanem háztartási gondjairól és egészségügyi kérdéseiről, amelyeknek megvolt nála a jól bevált házi orvossága.

Nagy szerepei alatt azonban senkivel sem állott szóba. Kora délután benn volt az öltözőjében, elolvasta még egyszer a sajátkezűleg másolt szerepkönyvét, kimaszkírozta magát és felöltözött. A hívó jelre kilépett az öltözőből, de a folyosón már Brutus, akár Machbet vagy Lear király vonult végig, nem köszönt senkinek, mások köszönését sem fogadta, senkire rá se nézett.

Ha kijött a színházból, éppen olyan volt, mint más ember, szívélyes, kedves, tréfakedvelő, sőt tréfacsináló vidám cimbora. Ki-kiutazott, rákosszentmihályi szőlőjébe, vidáman szüretelt és gyakran főzött

Közismert, hogy határozottan állást foglalt a háború ellen, s amikor szóba hozták az ezerkilencszáztizenkettes év nagy technikai szenzációját, a repülőgépet, fölkiáltott: „A repülőgépet utálom! Veszedelmes és átkos találmány! Mert ha teszem fel, egy rossz ember felmegy vele, és ledob egy melinitbombát, tízezreket tehet tönkre”. A politikában a negyvennyolcas magyar polgári forradalom elveinél tartott, és büszkén emlegette édesapja testvérét,

54