Hidvégi Lajos: Regélő falvak. Történeti elbeszélések (Cegléd, 1983)
Népszínművek szerzője volt Író volt, népdalgyűjtő és népszínműíró, patriarkális középbirtokos, írói néven Abonyi Lajos. Osztályán felülemelkedve kereste a parasztság megismerésének és megértésének útját. Írásainak hősei mindig parasztok, sőtl paraszthősök, akik háborút indítottak a nemesi földbirtokosok kegyetlen elnyomásai ellen. Művei nagyobb részt idilliek, de figyelmet keltők mai szemmel is, mert az ábrázolt falusiak életüket, tragédiájukat nem vasárnapi köntösben játsszák, hanem a hétköznapiban, mintegy előkészítésként a századforduló realista parasztábrázolásaihoz. 1833-ban született, apja abonyi földbirtokos volt, így anyagi gondok sohasem keserítették életét. Pesten járt gimnáziumba, kitűnően érettségizett, Dickensen és Jókain nőtt föl. Faluját nagyritkán hagyta el, akkor is csak igen rövid időre, sohasem akart fővárosi lakos lenni, nem vágyott egyik pesti redakcióba sem. A nádas tó, az istállók, szérűk, szőlők és gyümölcsösök embere volt, büszke termesztményeire, elhíresedett édes-zamatos dinnyéire. Többször küldött egy-egy nagy kosár dinnyét ajándékba, kedveskedve, a szomszédos Nagykőrösre, Arany Jánosnak. Sokáig hordozta zsebében Arany köszönőlevelét, s mutogatta barátainak: „Cikkeidet vettük, jóízűen megettük”. Latinul, németül, franciául jól beszélt. Francia nyelvtanára egy bújdosó lengyel volt, aki horgas orrával, sörtehajjal, megviselt gúnyában egy este csak beállított kúriájukba, közölvén, hogy ő francia, a neve Dubourg és szívesen megtanítaná Napóleon nyelvére a fiatalurat. Az öreg Márton Lajos csak egyszer nézett végig a különös galluson, mindjárt tudta, hogy lengyel. Felkelésük letörése után ellepték az országot, faluról falura, udvarházról udvarházra vándorolva. Abban az időben a legtöbb nemesi kúriának megvolt a maga lengyele. Dubourg mester időnként, ha felöntött a garatra, megmegfeledkezett „családi nevéről” és mást mondott, ezzel azonban senki se törődött, mert magas irodalmi műveltsége volt és jól tudott tanítani. Néhány hónap múltán növendéke már szavalta Béranger dalait, olvasta Souvestre Emil regényeit és Moliere víg játékait. A nyelvmestert olykor-olykor elfogta a barangolási vágy eltűnt napokra, kadartól vöröslő orral és száradó sárral tarka ruhába jött haza. Egy ilyen útjáról szekéren, láztól égve, tüdőgyulladással hozták meg. A fuvaros mesélte, hogy a Kecskés csárdában az éjféli gyertya világánál még zokogva énekelte a „Búsul a lengyel” kezdetű kesergőt harmadfél cigány sípja, nyirettyűje, cimbalma társaságában. Sokan kísérték ki utolsó útjára. Sírköve, ha megvan még, ezt az egyetlen szót viseli: Dubourg. Helybeli barátai közül Ágai Adolf és Simonffy Kálmán emelkedett országos hírre, egyik újságíró, a másik népies műdalköltő. Abonyi Lajos számos népdalt jegyzett föl a Kisfaludy Társaság kérésére, többek között ő gyűjtötte a „Nagyabonyban csak két torony látszik” kezdetű, ma már világszerte ismert dalunkat, Kodály Háry Jánosának e szépséges dallamával. Kora ifjúságát a palócok földjén élte, onnan hozta magával mulató nótáját, barátai eltanulták és vele harsogták: „Esteiegyik, hajnalogyik, / gulya, mines takarogyik, / A számadó káromkogyik, / Hej, mert az bojtárja bort iszik. Edgyik iszik a Medgyesbe, / Ammásik a Cserepesbe,/Jaz harmadik a Szenynyesbe,/Hej, kutyafékom teremtette!” A fonó krónikája és Itt a szép Alföldön című elbeszéléskötetével a témakörét és hangját találta meg, történelmi regényei az Észak csillaga és Az 52
