Hidvégi Lajos: Regélő falvak. Történeti elbeszélések (Cegléd, 1983)

Ceglédbercel második élete

A honfoglaló magyarsággal együtt bejött török származású barszilokkal, kiktől származik a neve — barszil—bércéi —, egy élete volt már a községnek. Jó kétszáz évig éltek itt békességben, 1241-ig, a mongol tatárok bejöveteléig. Ezek hírére fölkerekedtek, nyájaikat maguk előtt hajtva, maguk lóháton és szekereken, elvándoroltak biztonságosabb vidékre. Mintegy százan voltak asszonyostól, gyerekestől. Merre mentek, hová lettek, nem tudni, csak azt, hogy nem jöttek vissza sohasem. Árván maradt temetőjük és templomuk lassan elpusztult, földházaik összeomlottak. Emléküket azonban őrzik a földrajzi nevek, amelyeket még ők adtak és a ceglédiek őriztek a falu fölött magasodó Bercelhegynek és pogány hiedelemviláguk Ördögvölgyének, Ördöggallyának, Ördögágyának. A tatárok kivonulása után a környéken csak Alberti, Irsa, Mikebuda, Sőreg és Cegléd épült újjá. A berceli pusztát Ceglédhez csatolták régi királyaink. Irsa és Cegléd között az Apácaorom árka lett a határ, majd fölhúzódott a Bercelhegyre egy hatalmas vadkörtefáig, a „farkas akaztho körvélfáig”, azon túl a gerincen haladt, átszelve a bényi és a pándi utakat.

Cegléd földesasszonyainak rendjét, a klarissza apácák monostorát József császár megszüntette a XVIII, század végén, ugyanakkor a lakatlan Bércéit Apáca és Cserő pusztákkal elcsatolta Ceglédtől és benépesítette württembergi németekkel. Az új telepesekkel kezdődik Bércéi második élete.

A Schwarze-Grat és a Hohkopf ezer méter magasságot meghaladó csúcsai alatt terül el a délnémet fennsík dombcsoportjaival, a szépséges Murg völggyel, a Fekete-erdővel és a Rauke Alttal. Jól művelt vidék volt és lakói gazdag termést takarítottak be szántóföldjeikről, gyümölcsöseikből, szőleikből. Rétjeiken sok tejet adó szarvasmarhák legeltek, bányáikban dús vasércet és temérdek kősót termeltek. A Württembergből behívott nép azonban a gazdag királyság legszegényebbje volt, és amíg ideértek kiéhezve, elcsigázottan, hamar fogott rajtuk a betegség. Valamennyien evangélikusok voltak, ezért ceglédi hittestvéreik vették őket ápolásba. Kiürítették az iskolát, gyógyítgatták, etették az elesetteket. A nép hordta nekik a táplálékot. A fertőzés, pestis vagy kolera megtizedelte soraikat, a holtakat a ma is létező ceglédi evangélikus temetőbe temették, a felgyógyultak menekültek vissza hazájukba. A württembergiekből senki sem maradt itt. Vén írások emlegetik őket csupán és a lesüppedt sírok a temetőben. Az eklézsia elöljárói 1786. április 23-án ezt írták báró Orczy László adminisztrátornak: „Alázattal jelentjük, hogy a’mi oskolánk a’ Berczeü beteg Lakosok számára múlt October Holnapnak elein el-foglaltatván, nékünk a’ Tanuló Gyermekek számára két Házat kellett hat holnapokig elfoglalni, melylyeknek Gazdái most tőlünk fizetést kívánnak. Ezen kívül az elfoglalt Házakban, midőn a’ Gyermekek bészállítattak, és az oskolában, midőn már betegektől ki üresítvén vissza adatott, némelly reparatiot kellett tétetni, melly került 13 forintba és 16 krajcárba.”

A behurcolt járvány a ceglédiek közt is pusztított. Gaál József székárendátor 1805-ben az uradalmi tiszttartóhoz írt kérelmében többek között így emlékezik: „Azon alkalmatossággal, midőn a’ mostani Berczeli falu először meg szállíttatott, feleségemmel együtt a’ számtalan betegeknek táplálásában úgy szólván majd semmi fizetésért annyit fáradoztam, hogy minden tselédestől le betegedvén, két gyermekemet is el vesztettem.”

Űjabb telepesek érkeztek évek múltán a berceli pusztára Ceglédről és a környékről magyarok, majd rajonként a Buda környéki falvakból németek. Jóltápláltak voltak, a magyar éghajlattól semmit sem szenvedők, a török kitakarodá-26