Hidvégi Lajos: Regélő falvak. Történeti elbeszélések (Cegléd, 1983)
Mikebuda pusztabokor Cegléd egyetlen szomszédja Mikebuda, amelyikkel történelmünk során mindig békében éltünk. A középkori Kőrössel, Nyársapáttal, Irsával és Szelével véres villongásaink voltak- Elszántottuk egymás földjeit, bevertük a pásztorok fejét, behajtottuk a tilosban legelő jószágokat, megvesztegettük a török csauszt, hogy javunkra igazítsa ki a határokat, s a boglyákba rakott szénát elhordtuk a mások kaszálójáról. Még arra is volt eset, hogy a Királyné erdejében a körösiek megkötözték a ceglédi jobbágyokat, és letaglózták, nyársra húzták, megsütötték, vidáman megették Meleg Lukács nagyszarvú szürke ökrét. Napjainkra a régi harag elpárolgott, béke leng a határokon, s a kései utódok buzgón böngészgetik a sárgult, dohos, évszázados pöriratokat, a különösen becses tanúvallomásokat fontos adalékokkal, régi emberek és határrészek neveivel, melyek a köztörténetből hiányoznak. Halmokat, árkokat, vízfolyásokat, tavakat, erdőket, legelőket, szántókat mondanak, melyek neve az évszázadokon elfelejtődött. Mikebuda békés szomszéd, nem villongott, de nem is hagyott maga után írásos nyomot, így aztán múltjából alig tudunk valamit. Mikebuda pusztabokor első említése 1374-ből való. Ez évbeni birtokosa, gönyüi Péterfia Tamás mester elcserélte két rokonával, Bekusfia Jánossal és Endrefia-Jánosfia Miklóssal és Simonnal. Húsz év múlva Jánosfia Miklós eladta birtokrészét Irsay Jodoknak és Istvánnak, illetőleg Sáfár Sandrinusnak. A következő évszázadban birtokos volt itt a Mikebuday, Vértesy, a száj öli Török és a mikebudai Wass család. Közülük aki megérte a mohácsi vészt, az fölmenekült a Felvidékre. De helyén maradt a falu népe, és adózott megfutott urainak, mind a töröknek egyaránt. Harminckét jobbágy dugott aranyait vitték föl rejtett utakon, életveszélyben magyar gazdáiknak a dézsma fejében, és szállították nyíltan Budára Ferhád bégnek a 6491 akcse évi adót. Ebben a nagy összegben benne volt a mikebudai két kerékre járó vízimalom 20 akcse járandósága is. Ez a vízimalom vén tölgyfák árnyékában állt a Szarvastó kifolyásánál, a Gerjefő irányában- Szelíd zúgásában békés parasztok beszélgettek ráérősen, sorukra várva. Itt cserélték ki a híreket és élesztették a hitet, hogy semmi sem tart örökké, majd csak kivonul innen a török. Ám 1596 őszén szertefoszlott minden reményük, föltűntek a Tisza—Duna-közén a szélgyorsaságú tatárok, a tizenötéves háború török segédcsapatai, pusztítottak, raboltak, fölgyújtották a falukat, elhajtották a nyájakat s az emberek sokaságait rabszíjra fűzve hurcolták el a balkáni és a konstantinápolyi rabszolgapiacokra. A förgeteges lovasokat megelőzte a hírük, a falvak megfutottak és fölmenekültek a biztonságos, de kiélt királyi Magyarországra. A vidék elnéptelenedett. A ceglédiek a Felvidék keleti részeire húzódtak, a körösiek Pozsony irányába. A mikebudaiak föltehetően a ceglédiekkel tartottak, mert a háború végén a hódoltságba visszatértek között számos jellegzetesen mikebudai családnévvel találkozunk, mint a Ványi, Besenyei, Halász, Ördög, Pető, Magyar. Telek. Balog, Balázs, Péter. Nagy, Farkas, Bodor, Mazsár, Tornai és Fodor családokéval, ök meg is maradtak Cegléden, utódaik közöttünk élnek. Mikebuda két évszázadig pusztaság maradt, állandó lakója nem volt, csupán a pásztorok tanyáztak rajta, és egy kocsmáros. akinek a nevét is tudjuk, Tokaji András névre hallgatott és a pusztán a körösi, a ceglédi, az irsai és vacsi utak találkozásában mérte a bort a szomjas juhászoknak, csikósoknak és gulyásoknak, akik az árendált legelőkön a körösi, a pilisi, a bicskei és a szentmártoni nyájakat őrizték. A csárda a rommá vált gótikus templom mellé települt. 10
