Hidvégi Lajos: Pusztabokrok. Adatok Cegléd és környéke településtörténetéhez a régészeti, történeti források és a földrajzi nevek alapján (Cegléd, 1984)

Cegléd falutól a ceglédi pusztabokrokig

A történelem folyamán többször változott Cegléd határa. Az Árpád-házi királyok korában csupán 1564 hold kiterjedésű volt. A tatárjárás után ezen a tájon egyedül Cegléd nevű falu épült újjá, mintegy százezer holdas határához számos puszta tartozott. 1368. évi első határjárása négy rossz templomot jelölt meg határjelként, ami azt jelentette, hogy e pusztáknak (egykori faluhatároknak) a fele nem tartozott ide, a másik fele más pusztabokoré lett. Megfigyelhető, hogy ez az oklevél a szomszédok közül csak a benépesített Irsa, Szele, Rékas és Tószeg birtokokat említi, a még be nem telepített határos pusztáknak a nevét nem mondja, annak bizonyságául, hogy ezek később váltak lakottakká. A harmadik területi változás a XIV—XV. században történt, Zsigmond király 1434-ben a ceglédi határból Besnyőegyháza, Töröttegyháza, Kőegyháza és Téglaegyháza pusztákat a Nyárasapáthy családnak adományozta, 1450 előtt Hunyadi János kormányzó Abony, Mikelaka és Vadaegyháza pusztákat Wezsenyi Lászlónak. Mátyás király kiszakította Törteit 1463-ban négy egész és öt részpusztával s a kunoknak adományozta, majd 1476-ban Tetétlent a Nyárasapáthy családnak. Végül az 1450 és 1584 évek közötti időben elkerült a külsőhegyesi rész. A felére csökkentett ceglédi pusztabokor utolsó megcsonkítása 1796-ban történt Bércéi puszta elcsatolásával. (A város történetének és területváltozásainak tárgyalását lásd az Adattár megfelelő helyein.)

A ceglédi határjárások és határperek néhány érdekes határmegjelölési módra irányítják rá a figyelmet.

Pusztatemplomok, utak, árkok, tavak, halmok, ormok szilárd határjelek, elmozdíthatatlanok, a villongásokon igaznak kellett elismerni valamennyit. Ellenben a határfákat, a vén tölgyeket és az évszázados körtefákat ki tudták vágni, ezáltal a határokat odébb lehetett tolni, ilyenkor erőszakosságok támadtak a szomszédok között, gyakran végeérhetetlen pörök keletkeztek. A panaszosok futottak a vármegyéhez, de a bíráknak nehéz dolguk volt az igazság kibogozásával, mert mindkét fél seregnyi tanúval bizonyította jussát a vitatott területre.

Előrelátó mezővárosi és falusi tanácsok a határfákat megerősítették egyegy emberi holttest elhantolásával. Máshol a szerzett földek végére sírokat ástak, halottak őrizetére bízták a határt. A halottak néma, szigorú strázsák, akik őrhelyeiket nem szokták elhagyni, ezáltal a legmegbízhatóbbak az ilyen szolgálatra, míg a fűvel benőtt határárkok, szél elhordta halmok, titokban odébb ásott kövek bizonytalanná tették az igazság kiderítését. A határokon elföldelt halottak szokása hazánkban ősi keletű, ilyen sírt már a tihanyi apátság alapítólevele is említ: „Leánysír a Kangrez via és az árokfő között.” Bárczi Géza: A tihanyi apátság alapítólevele. Bp. 1957, 44. old.).

20