Hidvégi Lajos: Pusztabokrok. Adatok Cegléd és környéke településtörténetéhez a régészeti, történeti források és a földrajzi nevek alapján (Cegléd, 1984)

Adattár

ház. Rajtuk kívül 428 házatlan zsellércsalád volt még. Egyetlen csata zajlott itt le 1849. január 25-én, amikor a Tiszántúlról átkelt Perczel-hadosztály kizavarta innen Ottinger császári generális lovasdandárát. (1. Bedénél). A város 1849-ben hol osztrák, hol magyar hadtest-, hadosztály törzsszállás volt nagytömegű harcossal.

Az első világháborúban ezer ceglédi katona esett el, emlékművük a Rákóczi úton van.

A második világháborúban harcok dúltak a városon, november 3-án, 1944- ben, délután ugyan kivonultak a német és magyar katonai alakulatok a rendőr és csendőr egységekkel, de a Vörösmarthy téren még november 4-én reggel 6 órakor is 8—10 SS katona a hajdani Zöldfa fogadó kőkerítése mögött lesállásban volt s géppuskatűzzel árasztotta el e tér déli oldalát, a szovjet csapatok állásait. Hét óra tájban a németek visszavonultak a Déli útra s ott rövid időre újból fölvették a harcot. Innen utcáról-utcára húzódtak tüzet bocsájtva az üldözőkre, a város közepébe (Pataki 1965.).

Népének nyelvében a hangzórendszer csak kevéssé tér el a köznyelvitől, kivéve a török után betelepült, javarészben palócos Abony, Bércéi, Törtei, stb. falukétól. A nyílt e-t használják a zárt e helyett: kenyér-kenyér. Az eredeti közép é legnagyobbrészt z-re változik: szép-szíp, péz-píz, kék-kik. Orrhangokat ejtenek: legi’, szegi’. A magánhangzók közül az óő rendszerint u, ü-vé változik : Fúró-fúrú, koldus-kudus, kő-kü, lőni-lüni. Az / elmarad s pótlónyújtást okoz: háztól-háztú, hátul-hátú. A név- és igeragozás alakjai csak kevéssé térnek el a köznyelvitől, a -hoz ragot -hó, hő-nek ragozzák: házhoz-házhó, pénzhez-pézhő, vagy pízhő. (MW II. köt. 15, 16. old.)

Falucsúfoló. A városról, ha egész napra kimentek dolgozni a régi ceglédiek, bográcsot, lábast (háromlábút) is vittek magukkal, meg kinyújtott-szárított eltördelt tésztát, laskát. Akárhol voltak, szőlőben, réten, szántókon, dél felé kis tüzet raktak, a bográcsokba szalonnát pirítottak, a zsírjába pirosra égették a laskát, föleresztették vízzel, megsózták, megpaprikázták-megfőzték. Akinek vót, kolbászt is főzött bele. Mire kiért a déli harangszó a határba, elkészült a laska. Evvót az ebéd, ezért hívnak bennünket laskásoknak. Máskor meg kabakosoknak, mert jókora kabakokban vitték ki a vizet, beásták a földbe, hogy hűvös maradjon. (Józsa Benő, szül. 1882, marhakereskedő, szőlősgazda. Felv.: 1960.)

59