G. Sin Edit: Falu Tamás (1881 - 1977) - Pest megyei Téka 1. (Szentendre, 1981)

Falu Tamás költészete

„Eltűnt emlék, én viszlek magamban,

Leszek helyetted bolygó szélmalom,

Helyedre állok méla alkonyatban,

S mint két vitorlát, széttárom karom.”

A befejező szakasz még tovább viszi a folyamatot: itt már nem hasonlóságról, hanem teljes azonosulásról van szó. A szélmalom és az emberi kar már nem hasonlatként kerül egymás mellé, hanem metaforában egyesül. Az azonosulást nemcsak a legláthatóbb külső jegyek (kar, vitorla) jelzik, hanem a láthatón túli lényeg is (szív, malommotor).

„Az ég a hátán zsákban hoz sötétet.

A szívem malma percre felriad.

Aztán az égre merengőn fölnézek,

S összekulcsolom vitorláimat.”

A vers két összetartozó fogalma, a szélmalom és a költő, fokozatosan, törésmentes egyenletességgel került egymáshoz mind közelebb az első sortól a harmadik szakasz második soráig, ahol a teljes átfedés, eggyé lényegülés bekövetkezik. Itt már nem lehetséges további fokozás. Az utolsó két sor — a Falu Tamás-i poén tipikus helye — már old, enyhít, szintetizál: az azonosulást nem belső, hanem újra külső képpel jelzi, melyben egyszerre érezzük a malom és a költő teljes azonosságát, de különálló létét is. Az azonosság és az alig-azonosság közti nüanszbeli különbség közt rezeg, vibrál, munkál tovább a gondolat a vers elolvasása után is.

A kötet költeményeinek nagy részét ismét az én-versek, a költő és általában az ember helyét kereső versek teszik ki. Megbékélést, belső harmóniát, bölcs önismeretet tükröz például Patak című verse:

„Nem irigylem a nagy folyókat,

Melyek fölé vashidat raknak,

Jobb énnekem, akit átlépnek,

Jobb énnekem, a kis pataknak.

A térképbe nem rajzolnak be,

Nem úsznak rajtam nagy dereglyék,

Levelet úsztatok csak ősszel,

Nem cipelem más élet terhét.

Fecske érinti hozzám szárnyát,

A lelkem meg-megfodrozódik,

S viszem, viszem örök vizekre Csöndes álmok papírhajóit.”

42