G. Sin Edit: Falu Tamás (1881 - 1977) - Pest megyei Téka 1. (Szentendre, 1981)

Falu Tamás költészete

Szerényen, de biztosan tudja már, hogy álmai papírhajói maradandó értékek, hogy nem látványosan bár, de örök vizekre eveznek, még akkor is, ha életműve csupa arannyal festett iniciálékból áll. (Hiszen — mint vallja — „az első betűnél tovább nem jutottam.”)

Világosan érzi saját közbülső helyét emberileg, költőileg egyaránt:

„Kötél nélkül hintáztam,

Szárnyak nélkül repültem,

S boldog voltam boldogság nélkül.”

(Életrajz)

Nem igényli a babért, nagy távlatokban, évezredes léptékkel méri a halhatatlanságot is: mindegy, hogy tíz, száz vagy ezer évvel éli-e túl az ember saját halálát, mert

„Azután újabb évek jönnek,

Miket már el sem ér eszünk,

S akkor tíz, száz és ezer évvel,

Megint egymás mellett leszünk.”

(Halhatatlanság)

Nem vágyik egyéni dicsőségre, üstökös sorsra, szelíden belesimul az egyetemes egészbe, csak azon belül, csak azzal együtt érzi tartalmasnak az életet:

„Aki csodált már őszi erdőt,

Míg szélben remegett,

Emlékszik-e, hogy külön látott Egy árva levelet?

(Én!)

Az egyetemessel, a tömeggel valctegyüvétartozás harmóniája azonban — úgy érzi — nem adatott meg neki. Hiába kúszik folyondárként, hiába kezd újra és újra, „ha egy kéz visszarántja”, hiába ölel házat és falat:

„A folyondárnak sorsa az,

Hogy mindig künn marad.”

(Folyondár)

Ezért érzi olykor rezignáltan, hogy nincs mire várnia, hogy élete vak vágányon áll, ezért van a kötetben annyi lemondó, fájdalmas végkicsengésű költemény, amely gyakran ellentmond tudatosan felépített bölcs életszemléletének.

Mindent elfogad, ami nem ellentétes a természet örök körforgásával, kesernyésen bár, de elfogadja az évszakok váltakozásának könyörtelenségét, az öregedést, a pusztu-43