G. Sin Edit: Falu Tamás (1881 - 1977) - Pest megyei Téka 1. (Szentendre, 1981)
Falu Tamás költészete
A szemérmes, visszafogott — helyenként túlságosan is visszafogott — szavú költőnek A lélek mindenütt kihajt című kötetében jelennek meg először szerelmes versei. Ezek a tiszta, minden érzékiségtől mentes, a kedves iránti mély tiszteletet kifejező versek a férfi és a nő önálló személyiségének tiszteletben tartását, mégis önként vállalt teljes azonosulását, eggyéválását fejezik ki. A szerelemben — ezzel együtt a teljes életben — mindig jelenlevő aktív együttrezdülést, együttérzést magasztalják (Rajz, Szelence, Szavam, vagy a későbbi köteteiben közölt Búcsú, Fogyó hold.) A két ember életének tartalmas együttlétét, teljes azonosulását szemléletes, egyszerű, mégsem szokványos képek fejezik ki a Feleségnek című versben: „Együtt futottunk át a réten A kaput el egyszerre értük. Eveink karonfogva szálltak, Mi egymás életét is éltük.” Külön figyelmet érdemel a Falu Tamás-i életmű egyik legszebb gyöngyszeme, a Mécses. „Mécses szeretnék lenni a szobádban, így lehetnél csak este enyém. Arannyal zengő lángom beragyogna És árnyadat a falra festeném. Kihallgatnám a némaság beszédét, Mit szíved az éjnek tartogat És az utolsó sápadt lobbanással Megcsókolnám az árnyékodat.” Falu Tamás már az első szavakkal önmagát adja: meleg meghittséget, otthonosságot árasztó mécsessel rokonítja magát. A vers belső biztonságát, harmóniáját a női alak, a mécses és a mécses vetítette árnykép egymástól elválaszthatatlan alkotó egysége adja. Az egyébként passzív háttérben élő Falu Tamás a Mécsesben- és többi szerelmes versében nem húzódik háttérbe, nem távolról, nem passzívan imádja kedvese alakját. Ahogy a mécses fénye alakítja, formálja a falra vetített árnyékot, ugyanolyan tiszta, természetes művészi érzékkel alkot, alakít, teljesíti ki önmagát a költő is ebben a szerelemben. Talán ezért nincs a versben semmi szenvelgés, kielégületlenség vagy elfojtott érzékiség. A második versszakban lefelé ível a vers lendülete. Az arannyal zengő ragyogás színesztéziáját az éj csendje, a némaság beszéde — Falu Tamás kedves fogalomtársítása — követi, az aranyló lángot pedig az utolsó sápadt lobbanás váltja fel. A mécses utolsó lobbanásával utolsót rezdül az árnykép is, a fény és az árnyék egyszerre szűnik meg. Nem érezzük az elmúlás melankóliáját a vers utolsó sorában, mert a jellegzetes Falu Tamás-i továbbrezgés, továbbélés most is jelen van, a vers befejezésével nem érzünk lezártságot. 36
