G. Sin Edit: Falu Tamás (1881 - 1977) - Pest megyei Téka 1. (Szentendre, 1981)
Falu Tamás költészete
„Hull rám a fény, mint napórára, És én minden fényt elnyelek. Végnélküli fénytengerek Úgy úsznak bennem, mint a gálya. Lelkem csillagok útját rója, Szememben égi tűz ragyog, De csak árnyékot mutatok, Mint a napóra mutatója.” Magába fogadja, egyéniségén átszűrve átlényegíti a világ, a mindenség összes jelenségét, s csak az egészből letisztult egyszerű, nagyon fontos és hasznos, de egyáltalán nem látványos bölcsességet adja tovább — arányaiban még a jéghegy látható részénél is kevesebbet. Hiszen mi az a csöppnyi árnyék a világegyetem fényeihez viszonyítva? Ebben az árnyékban mégis benne rezeg az egyetemes egész, csak finom, érző lélek kell ahhoz, hogy ezt megértse, megérezze. Ezért nem mond sokat Falu Tamás a felületes olvasónak. Magába fogadja a világegyetem fényeit, de azt is érzi egyben, hogy önkorlátai miatt a teljességnek csak az átérzésére képes, de tartós megragadására már nem. „Északtól délig élni, égni, A lelkemmel mindent elérni És elengedni, mint a lepkét.” (Minden) A Csipke ezért egy kicsit a kétségek, az énkeresések, a pontos énmeghatározási kísérletek kötete is. Mély és őszinte a következő feljajdulása: „Nyár az ősszel összeolvad, Tél nem lellek, tavasz hol vagy? Hol vagy? Hol a tegnap, hol a holnap? Életem, jaj, hol vagy, hol vagy? Hol vagy?” (Hol vagy?) A teljes önmegvalósulás, a befejezettség és beteljesülés tudata azonban most is megtorpantja, riasztja. Ezt a kötet címadó költeménye, a Csipke fejezi ki legegyértelműbben: „Minden élet drága csipke, Évek szálaiból szőve, Mintáját az adja mindig, Ami hiányzik belőle.” 33
