Szomorú István: A ceglédi református templomok története (Cegléd, 2001)
III. A Nagytemplom
A CEGLÉDI REFORMÁTUS TEMPLOMOK TÖRTÉNETE voli reménység a templom roppant arányának körvonala. Ezekben a nehéz esztendőkben, amikor az egyház minden fia megunta az adakozást, az ángáriát, a fuvart, az ingyen napszámot, amikor, sötét gyanúsítások hínárja vette körül az ő nemes személyét is, akkor ő volt az egyetlen nyugodtan gondolkodni tudó ember, ő volt az egyetlen álmokat látó vezető, aki népét minél előbb el akarta vezetni a zavartalan és anyagi gondoktól mentes templomozások kies mezejére. S talán sok tekintetben ő volt a legártatlanabb is mind abban, ami körülötte és egyházában történt. Annyi bizonyos, hogy az anyagi ügyek iránt nem sok érzéke volt, de hát álmodó ember volt, aki csak a távoli célt látta, s e távoli cél felé vezette volna népét. Azt is olvassuk róla, hogy magánvagyonával igen sokat törődött, és sok esetben hetekig távol volt az eklézsiától. Ilyenkor az ügyeket a főkurátor és a számadó gondnok intézte, a lelkipásztori teendőket pedig a káplán végezte. Egy fennmaradt beszédből arra következtethetünk, hogy korának egyik kiváló szónoka volt, s csengő szép hangja mellett a hallgatóságot mondanivalójának nemes tartalma megragadta. 0 volt az egyetlen ceglédi prédikátor, aki felszentelt templomban a legkevesebb alkalommal prédikált, pedig közel 20 esztendeig végezte csak az istentiszteleti szolgálatot a régi kistemplomban, mely oly váratlan hirtelenséggel lett a tűzvész martaléka. Utána a református elemi iskola udvarán (ez az iskola a bazárépület Kazinczy utca felőli szakaszának helyén állott) összetákolt ideiglenes deszka színben tartotta az istentiszteleteket. Ez az ideiglenes épület azonban a hívek befogadására kicsi is volt, s ablaka nem lévén, sötét volt. A deszkatetőn átcsurgott az esővíz, az oldalain besüvített a hideg téli szél, szószék sem volt benne, s az ülő alkalmatosságokat is a hívek hordták össze. Kimustrált székek, lócák, hosszú deszkaszálak képezték az ülőhelyeket, ízlés és csín nem igen volt sem a berendezésben, sem magán az épületen. Bizonyára a lelkipásztor egyik legfőbb törekvése az volt, hogy ebből a deszkaszínből átmehessen gyülekezetével az új templomba. Ennek ugyanis a hívek buzgóságának felkeltése tekintetében igen nagy jelentőséget tulajdonított. 1838. november 27-én tartott ülésben gondolkodván az elöljáróság az istentiszteleteknek a beállandó téli időben hol leendő tartásáról, abban egyezett meg, hogy mivel az iskola udvarán álló szín már az idő változásai által megromlott és elkorhadott annyira, hogy annak a hó alatti leroskadásától lehetne tartani, tisztíttassék ki a már befedett új templom, és bele ülések építtetvén, tartassanak ott az minden napi istentiszteletek. A csupasz falak között, a szálfák és állások bonyolultan összerótt erdejében a középső helyen üres térség volt, s ez lett az istentiszteletek helye. Bizony szomorú és siralmas látvány volt ez az istentiszteleti hely. „A templom belsője - írja más helyen Dobos János - olyan volt, mint egy szennyes szín, szemetes gödrök, minden rend és ízlés nélkül összetákolt padok és székek, hátulján egy deszka alkotmány, melyet szószéknek neveztek”.- 73 -
