Szomorú István: A ceglédi református templomok története (Cegléd, 2001)
III. A Nagytemplom
A CEGLÉDI REFORMÁTUS TEMPLOMOK TÖRTÉNETE sa ismételten előtérbe hozta a pénzkérdést. A tanács foglalkozott azzal a kérdéssel is, hogy a Pajor féle iskola-alapítványt, mely 1.000 váltóforint összeget tett ki, a templomépítés céljaira használják fel, de kimondják azt, hogy ennek az összegnek a kamata továbbra is a szegény sorsú gyermekek könyvvel való ellátását fogja szolgálni. Egyébként ebben az esztendőben kezd az egyház sószállítással is foglalkozni. 1837 szeptemberében határozza el a tanács, hogy a Helytartótanácshoz sófuvarozásért fog folyamodni, mert a fuvarbérrel az eklézsiának jelentősen megnövekednék a bevételi forrása. Ilyen sófuvarozást már a kistemplom tornyának javítása alkalmával is vállaltak, s ez annak idején is kifizető vállalkozásnak bizonyult. Az első kontingens 2.000 mázsa só volt, s ezt a jelentős mennyiségű sót Szolnokról szállították a ceglédi gazdák szekerei a fővárosba. A szállítási díjon kapott haszon az egyház pénztárába ment. A későbbiek folyamán a sószállítás évről évre visszatérő jövedelmi forrásává vált az egyháznak. Igen sok baj, sok gond, sok fáradság, embernek, állatnak igen nagy küzdelmet jelentő munka volt ez, mert nyáron a hőség volt nagy, s e miatt volt terhes a fuvarozás, tavasszalősszel esett az eső, s beázott a só, és elromlottak az utak, télen hideg volt, sokat szenvedtek az igavonó állatok. A következő esztendőben már 10.000 mázsa só szállítására kap engedélyt az egyház, ami 10 mázsás átlagot számítva egy-egy szekérre, 1000 iga sót jelentett. A sószállítás elosztása birtokaránylagosan ment, s a városban tized kerületek szerint osztották ki, illetőleg jelölték ki a fuvarosokat. 1838-ban az egyik egyházfit elcsapta a vezetőség, illetőleg a tanács, sőt még 12 pálca botbüntetésre is ítélte, mert a közmunkára előállított lakosoktól pénzt vett számos esetben azon ürüggyel, hogy helyettük napszámost fogad majd, de ezt nem így tette, s így az egyházat sorozatosan, szándékosan és csalárd módon megkárosította. 1838-ban már ideiglenesen be lehetett fedni az új templomot. Először a cserép mellett döntenek, de azután a tanács alapos tárgyalás után úgy határoz, hogy a cserépnél célszerűbb lesz a vaslemez tető. Hild Józseffel a tetőterveket így készíttetik el. Augusztus elején kezdi meg egy Fischer nevű bádogos mester a tetőfedés munkáját, s azzal az őszi esők beállta előtt el is készül. Az 1838. november 27-re összehívott tanácsgyűlés olyan értelmű határozatot hozhat, hogy „az oskola udvarán rögtönzött deszkaszín elbontatván, már a télen a fedél alatt levő új templomban tartassák az istentisztelet”. A templom belső képe bizony még nem volt áhítatkeltő, a templom belső tere tele volt gödrökkel, hatalmas állványokkal, az építkezés ezer széthányt és el nem takarított romjaival. Még tíz esztendő múlva is ilyen képet mutatott a templom belseje. Dobos János emlékirataiban így szól róla: „A templom közepén egy nyolc forintba került castrum doloris állt szószék helyett. Annyira belefáradt a nép az építkezésbe, hogy ilyeneket meg sem látott, annyival kevésbé szégyenelte az idegen látojgatók előtt.”- 65 -
