Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
I. A földművelés kezdetei
bízásából India jelentős részét beutazta. Olyan nád létezéséről írt, amelynek „ a mézéhez nem szükséges a méhek jelenléte”. Addig a klasszikus ókori világ csak a méhek gyűjtötte mézet ismerte édesítőként. Ő adott pontos leírást az indiai kasztokról is. Patroklészszintén Szeleukosz megbízásából utazott a Kaszpi-tenger és a Fekete-tenger vidékére, mert az uralkodó szeretett volna a Himalájánál északabbra egy tengereket összekötő csatornát építtetni. (Mindez fantasztikus álom maradt...) Számos érdekességet figyelt meg Pütheász északnyugat-európai útján. Thule holléte még ma is vitára sarkallja a kutatókat, annyit a leírásból azonban megtudunk, hogy az ott lakók zabot, kölest és későn érő gyümölcsöket, talán almát, körtét, bogyósokat fogyasztottak. Kortársai nem értékelték Pütheász beszámolóját, a kései utókor viszont nagyra becsüli, mert megfigyelései hitelesek. Saját korában épp ezt tartották hihetetlennek. A hódító és a kereskedő népek szerepe a növények elterjesztésében A római birodalom magas szintre emelte a kertészeti termesztést az ókorban. Kezdetben nem szégyelltek más népektől tanulni, így pl. a görögöktől kapták a szőlő, az olíva, a virágok és számos zöldségféle termesztési módszerét. A rómaiak katonai sikereiket a gazdasággal, gazdagsággal alapozták meg. Erre elég, ha csak néhány kitűnő munka szerzőjére utalunk (pl. Ürögdi, 1969; Maróti, 1981) vagy a legismertebb gazdasági írók munkáit említjük. Ezeket a rómaiak ismerték, elismerték, és a termelési gyakorlatban alkalmazták (Cato, Varró, Columella, Palladius stb.). Még Vergilius tankölteményéből is nagyon fontos információkat szerezhettek. Itáliában, tehát az anyaországban volt legfejlettebb a földművelés. Ide futottak be — főként a kései császárkorban — az újonnan meghódított területek különleges terményei (kajszi, őszibarack, mirabella, datolya, karfiol, uborka, sárgadinnye, lóbab, csicseriborsó, újabbnál újabb olíva- és szőlőfajták, különleges fügék, számtalan dísznövény). A fajtacserével a szántóföldi növénytermesztés is sokat fejlődött. A rómaiak faj- és fajtakutató, valamint terjesztőszerepét e fejezetben nem kívánjuk bővebben ismertetni, a részletes leíró részekben úgyis foglalkozunk ezzel. Arról azonban beszélnünk kell, hogy a római birodalom az i. e. 3. században már elérte legnagyobb kiterjedését. Számításaink szerint mintegy 8 millió km2-t foglalt magába, ha a birodalom területét a hanyatlás idején is 7 millió km2-nek számíthatjuk. Nyugodtan állíthatjuk, hogy e kontinensnyi világbirodalom meghatározta a földművelés, benne a növénytermesztés, a kertészet fejlődésének irányát. A rómaiak igyekeztek a meghódított területeken, illetve az azok határvidékén a honos fajtákból a birodalom igényeinek megfelelő terményeket előállítani. Támogatták az oda bevitt (honosított) fajok termesztését. Fajták, fajok, növénytermesztési eljárások (metszés, trágyázás, öntözés, talajművelés, betakarítás) és tartósítási módszerek (verem, siló, tárolás, fagyasztás, sózás) akkori alkalmazásáról tudunk. Belőlük nemcsak az anyaország, hanem a provinciák is hasznot húztak. A császárok — korábban a konzulok és annak előtte a királyok is — esetenként rendeletekkel igyekeztek meggátolni az állam gazdasági érdekét sértő fejleményeket. 54
