Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
I. A földművelés kezdetei
Néhány növényfaj esetében korlátokat alkalmaztak, de eredménytelenül. A császári tilalom sikertelenül őrködött pl. a római szőlőfajták és -művelő eljárások monopóliumán (amit Probus császár fel is oldott, elismerve az elődök kudarcát). A római birodalom Földünk mediterrán övezetének jelentős részét magában foglalta, hiszen a 21. ábra szerint is csak kisebb területen található hasonló klíma az amerikai kontinensen, Dél-Afrikában és Ausztráliában. A „Mare Nostrum” szerencsés véletlen (vagy mégsem?)révén a római hatalom tengelyében, szinte az által tudott valóban világhatalommá fejlődni. A kedvező klimatikus adottságok mellett az egyes növényfajok géncentruma is ebbe az övezetbe tartozik. Az elkövetkező fejezetekben összesen 792 kertészeti növényfaj művelődéstörténeti adatait ismertetjük. Igen tanulságos, hogy ebből 300 faj a Földközi-tenger partvidékén őshonos (mint mediterrán fajok), vagy tágabb értelemben — tehát az egész birodalom területére vonatkoztatva — a római birodalom területén endemikus (kontinentális öv, magashegyek vidéke). Az utóbbiak közé 459 faj sorolható, vagyis a kertészeti növények 58%-a. A rómaiak, akárcsak a föníciaiak, nemcsak a hatalmuk alatt élő népekkel folytattak kereskedelmet, hanem távoli tájak népeivel is. Az átlagosan 20 méter hosszú szállítóvitorlások sűrűn közlekedtek a Földközi-tengeren. A Vörös-tengertől — Arábián keresztül — karavánok szállították az árut. Ez az útvonal hajón folytatódott az Indus torkolatáig, tehát a római pénzen fogadott kalmárok eljutottak India szívébe. Egy római kereskedő görög nyelven írt könyvet az i. sz. 50-es években a Vöröstenger menti hajózásról (Periphus Maris Erythraei). Berenikéből indult el és Zanzibárig hajózott. A névtelen szerző minden hasznos gyakorlati tanácsát leírta: a tengerek, áramlások, szelek sajátosságait, a part menti településeket, a népeket és a védett vagy veszélyes öblöket. A rómaiak a folyókon is hajóztak, ahol azt a folyók vízbősége és medre lehetővé tette. Főleg a Duna, a Dráva, a Pó, a Rajna, a Duro, a Nílus, a Tigris és az Eufrátesz egyes részein volt intenzív a kereskedelmi hajózás. A rómaiak idején a kereskedelem lebonyolítására, kulturális kapcsolatok létesítésére és fenntartására főleg a hajókat használták. Ahol viszont a környezet megkívánta, jól szervezett karavánutak segítették a zökkenőmentes kereskedelmet. Háborús időkben esetenként az igavonó állatok, a szekerek, a hajók játszottak főszerepet a hadianyag, az élelem és a katonaság szállításában. A hosszú és győztes hadjáratok időt is hagytak arra, hogy a földműves szakképzettségű katonák, tisztek a hadműveleti területen megfigyeljék a helyi gyümölcs-, szőlő-, virág- és zöldségfajtákat. Amelyikből tudtak, szaporítóanyagot is szedtek. Főként a közel-keleti, ázsiai hadjárat, az egyiptomi hadműveletek, valamint a karthágói militarizmus megtörése után Észak-Afrika területéről is számos, igen hasznos és később népszerűvé vált kertészeti növényt hoztak a birodalom központjába. A csonthéjasok introdukciója (hasznosítása) alapján az egyik legizgalmasabb út a Lucullus vezette hadjárat volt. Akkor jelent meg Rómában a cseresznye, a kajszi, sőt (mint egzotikus gyümölcs) a datolya és a banán is. A kertészeti növények elterjedését csupán hadjáratok révén elég nehéz lett volna elősegíteni, sokkal biztonságosabb és megalapozottabb volt a kereskedelmi útvonalak, kapcsolatok meghatározó szerepe. Ilyen például a kínai Selyemút. Sze-ma Csien (i. e. 100 körül) kínai történetíró meséli el Csang-kien, a //««-udvar testőrparancsnokának merész közép-ázsiai utazását. Ezt a legveszedelmesebb ellenség, a hunok földjén át tette meg kísérőivel. A kínaiak nagy késéssel (mert a hunok fogságába estek) jutottak el Kokandba. Mikor 55
