Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
V. Élő ékszerek
kovinai István moldvai fejedelem 1497-ben rengeteg lengyel foglyot mészároltatok le. A holttesteket a földdel együtt leforgatta és bükkerdőt telepített a pusztaságba. A másik legendás történet Szent Bemátról szól, aki egy igen zord télen (1116-ban) Clairvaux-ban a bükk terméséből csinált kenyeret, nehogy társaival éhen vesszen. Hazánkban inkább a tölgymakkból pótolták a hiányzó gabonalisztet. A juharnemzetség areája nagy kiterjedésű, a sokféle faj változatos formájú. A Baltikumban és Skandináviában nagyon tisztelték a juhart, az északi népek mítoszaiban sokat szerepel a jávorfa. A finnugor népek a korai juharból, a kanadai indiánok pedig az ezüstjuharból cukrot nyertek, a szlávok szeszes italt is erjesztettek édes nedvéből. A magyar népmesék, népdalok világa ugyancsak gyakran emlegeti a jávorfát, iharfát, tehát a juhart. Még a kínai mitológiában is előfordul: Huang-ti a harcban legyőzött Csu-jut nyakkalodába zárta. Kínjai közben a kaloda juharfává változott (Acer palma tűm?). Tergit (1969) szerint Brian Born király lantja rekettyéből készült. A növény az írek apostolának, Szent Patriknak is kedvence volt. A görögöknél ez a növény a tavaszi napéjegyenlőséget jelenti, egyben az O-betű jele. Héraklész történetének tűzepizódjában az Apollón babérvivőjévé lett félisten tűzáldozatot mutat be, ahol szederindát és rekettyehajtást hamvaszt el (ennek pontos értelmét nem ismerjük). A rekettye a magyar filórában honos. Petőfi a Tiszáról írott költeményében említi, Tóth Árpád pedig elégiát írt róla. A páfrányfenyő ősi jellegzetessége megragadta Goethét, verset isírt róla. Kínában őshonos, főleg Szecsuánban szentként tisztelik. Több évszázados példányai ismertek. A régi taoista szentélyek kertjébe ginkgot ültettek. Ahol a lámaista buddhizmus (főleg Tibetben) gyökeret tudott ereszteni, a ginkgo tisztelete napjainkig megmaradt. Szinte minden nagy eposzban szó esik a fenyőről is. A görögöknél istennője is volt (Pithia), akinek embert áldoztak ősszel. Pithüsz nimfa Pán elől menekülve fenyővé változott, ezért visel a kicsapongó Pún fenyőkoszorút, amelyet egyébként az ókori emberek szívesen kötöttek ünnepségeken fejdísznek, sőt kegyeleti jelként is. Ez beépült a mai kultúrába, társadalmi szokásokba és a századforduló óta az adventi koszorú is divatba jött. A lucfenyő elzászi szokás nyomán lett karácsonyfa (az ajándékozás szokása is e tájról származik), lényegében a bethlehemi Jézus születését idézi. Nálunk elsőként Poclmaniczky Frigyes kastélyában állítottak fenyőfát (1824), előtte termő ágat díszítettek fel. Korábban a mestergerenda alá termő ágat tettek. Néhol az idős emberek még emlékeznek erre a szokásra. A luc a szlávok szent fája. A család gyászát a házra tűzött ággal jelezték. Bodzával vettek méretet a halottról, és régen lucfenyőből készült koporsóba helyezték a tetemet. A luckoporsó az egyiptomiaknál szikomor füge, ugyanez a germánoknál is, a magyarok a diót részesítették hasonló tiszteletben. Az indiánok elsősorban az ezüstfenyőt tisztelték. Újabban koszorú- és csokorkötészeti növény lett. A cédrus- és a vízözöntörténeteket már korábban elemeztük. A hazai különlegességek közé elsősorban az atlanti cédrus sorolható. Viszonylag jól bírja a klimatikus szélsőségeket. Ezzel kapcsolatban csak néprajzi érdekességek ismertek, mivel areája területén nem születtek olyan nagy múltú kultúrák, mint a Közel-Keleten, Kínában vagy Indiában. A valód ciprus fagyérzékeny, csak ritkán fordul elő hazánkban. A mitológiában sokszor találkozunk vele. Zarathusztra, amikor már magába fordult meditációval töltötte az életét, mindig egy ciprusfa alatt ült (akárcsak Buddha a fügefa alatt). Ki'trosz perzsa király sírján ciprus nőtt, s a síiták azt gondolták, hogy a fa minden sabbat napon vért hullat magából. Az elmúlás jelképe. A görögök szerint Küparisszosz 337
