Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
V. Élő ékszerek
edénye eltörött és a szörnyűség kitudódott. A nyelvemlékeinket bemutató 10. táblázat szerint igen régóta termesztett dísznövény hazánkban. A görögök és rómaiak dühödten, átkot szórva tiporták a magját földbe, de kelése után az istenektó'l oltalmat kértek a csíranövények számára. A rezedát az arabok melahnak nevezik. Granger után 150 évvel Taubert ismét felfedezte Észak-Afrikában. A Reseda luteolát sárga festésre használták az ókorban. Nagyon kedvelték az ókori és a lovagkori kertekben. Jelzőinek felsorolása minden szakkönyvben a „titokzatos” szóval kezdődik (talán mert a rezedának semmiféle különös sajátsága sincs?). Tergit írja, hogy 1753-ban Londonban már nagyban termesztették, bár Linné még nem ismerte. Csokorkötészetben és illatszergyártásban sok rezedát használnak, de jelentősége ma már elenyésző (küreneika). Bajűző és kanócnövény az ökörfarkkóró (Verbascum). Levelét felsodorták kanócnak és a mécsesbe helyezték (innen a phlomosz, vagyis lángoló jelző a fajnévben), aki pedig kezét megdörzsölte levével és köpött egyet, Apollóntól oltalmat remélhetett minden gonoszság ellen. Szent Iván-napkor a szlávok Kraszopani és Dziewana tiszteletére elégették. A boglárkát Kraszopani tiszteletére nem vetették tűzbe, hanem folyóvízbe dobták. A nyár jelképe északon, határnapja egyben a napok rövidülését is jelzi. Általában mérgező növények tartoznak ide, bár a salátaboglárka levelét a középkorban még salátaként fogyasztották. Vannak nemesített, teltvirágú változatai is. Különösen szép példányok díszlettek* IV. Mohamed szultán kertjében. Középkori táblaképeken, reneszánsz portrékon és életképeken igen gyakori virág. Helleboro opus, nincs eszénél, mondja a latin szólás. Téboly ellen javasolták és állítólag a gonosz lényeket távol tartja a szőlőtől a hunyor. A földbe ásták és Apollónhoz fohászkodtak, néha Aesculophoz (Aszklépion) is. Ha közben sas repült el az ásó személy fölött, halál várt rá. Mivel decemberben virít a hunyor, Szent Hildegárd Krisztus gyökérnek nevezte el. Szent Róbert füve a gólyaorr (geránium). A szent egész életében füves, gyógynövényt gyűjtő szerzetes volt, s ezzel a virággal is gyakran gyógyított. (A hagyomány szerint füveken és erdei gyümölcsökön élt. A csúz és az orbánc ellen, a sebek és az orrvérzés megszüntetéséhez talált több drogot.) A másik faja általános erősítő hatású, széles körben alkalmazták. Hernandez spanyol orvos írta és rajzolta le először a dáliát, amit az indiánok acocotli néven emlegetnek. Menonville csak 200 évvel később hozta el Mexikóból. Gyorsan népszerű lett. Alakgazdagságára hamar felfigyeltek. Rousseau egyik ellenfele azt bizonygatta vele, hogy minden elfajul a neves filozófus keze alatt... A petúniamag csak 1824-ben érkezett Montevideoból Európába. A brazil indiánok petunnak nevezték. Levelét rágcsálták, mint Indiában a bétellevelet szokták. Porrá törve tubákolásra használják. Igen nagy az alakgazdagsága. Dunet kezdte nemesíteni Lyonban. A zsályáról érdekes iskolai mondás járt, ami némiképp a halhatatlanság igényével lépett fel — legalábbis óhaj formájában: „Cur moritur homo, cui ereseit Salvia in horto”, vagyis: miért kell az embernek meghalnia, akinek kertjében zsálya terem? A Salvia selareát sosem ültették magában, hanem a rutával együtt, mert állítólag a varangyos békák kedvelik, s ez az állat a néphit szerint elátkozott királylányt rejt (aki nem szerette a zsályát, csak az híresztelhette). A napraforgó díszváltozatait nemcsak az inkák és az aztékok szerették, hanem Európában is szívesen ültetik. 1568-ban virágzott először a madridi botanikus kertben. Állítólag (legalábbis első leírói szerint) a vad napraforgó virága foszforeszkált, mint a 307
