Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
V. Élő ékszerek
Dioszkoridész az akantusz szépséges arányait dicsérte, Vergilius szerint a kert dísze, Columella pedig méhészeti jelentőségét emlegeti. Az akantusz nemcsak épületdísz, hanem ruhaszéldísz (topia) is, sőt a kódexek, korvinák kedvenc díszítő eleme. A kolostor- és várkertekben akantuszt termesztettek. A későbbi századokban azonban szinte teljesen eltűnt a dísznövények közül. 4000 éves kultúrnövény a len. A díszleneket régóta ültették. Már a felső-olasz és svájci cölöpépítményekben is megtalálták a lenmagvakat. Egyiptomban és Mezopotámiában vászon készült a lenből, Kisázsiában főleg vitorla, sátor és ruhaanyag. Az utóbbit főleg a zsidók használták (Hérodotosz). Ez a keleti ruhaviselet kihívta Cicero haragját. Egy longobárd történetíró szerint a herulok Pannóniában egy virágzó lentáblát át akartak úszni. (Ebben a történetben azért van némi túlzás, és az említett nép iránti lebecsülés is érződik belőle.) ízisz adományozta a lent az emberiségnek. Holle és Freya megajándékozta a legjobb szövőket. Weizganthosz és a vend Pszipoluica a lenszövés védő istenei. A görögöknél a párkák, a germánoknál a normák szövik az élet fonalát. A dohány sokkal fiatalabb kultúrnövény, mint a len, újvilági faj. A dohánynak is vannak díszfajai. Pane spanyol szerzetes adott hírt először a dohányról. Haiti szigetén yetl néven ismerték. A leveleket megszárítva felcsavarják és meggyújtva elfüstölik. 1556-ban Thevet francia karmelita atya hozta az első példányt Brazíliából. Lisszabonban neveltek elsőként magoncot. Nálunk Bornemissza Pál nyert magból növényeket legkorábban. A pipadohány termesztése és a díszdohányok elterjedése időben egybeesik. Újabban a díszváltozatok iránt nagy az érdeklődés. A dísztök és néhány rokon faja részben Ázsiában, részben Amerikában őshonos. Az uborkát és a dinnyét 3000 éve termesztik Indiában. Nagy Károly rendelete külön is kitér a termesztésükre. Szent Lászlóval függ össze a bélteki kaland: egy székely népmese vagy a közép-ázsiai szájhagyomány a nyúl, illetve a bárány „kelését” említi, mivel mindkét állat tökből született... A lopótököt, az ókori emberek víztároló edényét már az egyiptomi sírokban is megtalálták. A szivacstök fagyérzékeny, ezért hazánkban csak növényházban lehet biztonságosan termeszteni. Ipari növény is, dísznövény is a mácsonya. Virágját bogarak járják, porzacskóba befogják. Nyakban amulettként viselték. A takácsok fontos eszköze a mácsonya fésű. A murvalevelekkel kártolni is lehet, s a finom anyagok megkapják jellegzetes molyhosságukat (bogácsolás). Szárított virágját festik, szalmavirágként árulják. Szárítva, víz nélkül téli dísz lehet a Physalis, a zsidócseresznye. A mórok a bogyóját fogyasztották, mely édeskés, bár a csészelevelek környékén kesernyés ízű. Az antracél (Anclmsa) használatáról érdekes történet olvasható Arisztophanész: Nőuralom című komédiájában. A nők férfiruhába öltöznek és antracéllal festik meg ujjúkat. Máskülönben arcfesték (anchuszizeszthai = anchusával arcot festeni görögül). A pimpó (Potentilla) gyökerét cserzésre, vörös festésre használták; a rómaiak hermodoctulus néven írtak róla. A habszegfű (Silene) a középkori virágjátékokban sokat szerepelt, neve Linnétől származik. A növényt viperamarás ellen használták (eredményei elég ellentmondóak). A sóvirág (Statice) termőhelye az orosz sóspuszták és a Földközi-tenger melléke. Cserzőanyag (kérnék) készül belőle. Igen sok ökotípusa alakult ki. Neve sztatikosz, összehúzódást előidéző tulajdonságra utal. A fátyolvirág gipszes talajokon őshonos, juhászok használták a gyapjú tisztítására. Magát a növényt szappangyártáshoz is gyűjtötték. Bíborkából (Gomphena) a régi görögök csokrot, koszorút kötöttek. A fátyolvirágból csak újabban használ jelentős mennyiséget a virágkötészet. Dionüszosz adta a koszorút a görögöknek, leginkább a borivóknak. Xenophón fia halálát 305