Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)

V. Élő ékszerek

levele szürke foltot hagy a kézen, a papíron. Ravasz koldusok, notórius kéregetők ezzel dörzsölték meg kezüket, hogy testük fekélyesnek tűnjön.

Dioszkoridész léppuffadás ellen javasolta a fodorkát (Asplenium), ez Freyáaak is kedvenc növénye. Az alkimistáknak izgalmas médium, tulajdonságait aranycsináláskor próbálták kihasználni (teljesen eredménytelenül). Hasonló sikerrel kecsegtethetett a Szent Iván vagy karácsony estéjén virító páfrányok meglesése. Aki ilyenkor bűvkört rajzolt a nyakára, meztelenre vetkó'zött és elhemperedett egy fekete kos bőrén, de közben kitartóan csépelte a páfrány levelét, a „mag” szerencsét hozott neki. Shakespeare így írt erről a IV. Henrikben: „Tudjuk a módját, hogy páfránymaghoz jussunk s ezért járunk, kelünk láthatatlanul.” Aki erre szert tett, nem félt tovább a haláltól vagy az ördögtől, mert láthatatlanná vált. A pásztorok féltek páfrányra lépni, mert ha rálépnek, éjjel elvétik az utat, eltévednek.

Melissus krétai király leánya találta meg a mézgyűjtés módszerét. Apja nevével van kapcsolatban a mézontófű neve; méhcsípésre is ajánlották. Vergilius a Georgicában ajánlja, hogy ha elszökik a méhraj, olyan kasba lehet könnyen becsalni, amelyet előtte melissafűvel csapkodtak (illatosítottak) be. Az ezerjófű virágzatán mirigyek találhatók, ezek éteres olajokat választanak ki, amely néha meggyulladhat. Erdők mélyén ezt hihették lidércnek. Különösen sok található belőle a Dikté-hegy környékén. A bokor görögül thamnosz, vagyis Dikté-hegyi bokor, azaz Dictamnus.

Virágok innen is — onnan is

Az ageratum sosem öregedő, örökifjút jelent, az erigeron pedig korán öregedő, koravén növényt (éri = korán, korai és geron = öreg görögül). Mikor magtermése beérik, a tő elfehéredik. A betyárkóró Plinius idején még védett faj volt, de azóta gyomfaj, nehezen irtható. Kietlen tájak virága a kecskeszakáll (Eryngium) is, amellyel népi anekdotánk szerint ugyancsak megjárta a hencegő szabólegény, amint éppen hadba vonult. Éjjel annyira megriadt a merev kecskeszakálltövektől, hogy hazáig szaladt egy menetben... Boszorkányűző fűnek tartották, a mestergerenda alá függesztették. Az Árpád-kori termőág (kinch) elhelyezése hasonló célt szolgált; ezt a fenyőfadíszítés váltotta fel. Dürer 1493-as önarcképén is eryngium van a festő kezében, ez köztudottan a férfihűség, a zordság, a zárkózottság szimbóluma. Gyökere gyengén édeskés, hajtásaiból a középkorban salátát és főzeléket készítettek. Plutarkhosz azt írja, hogy ha megakad a kecske szájában az eryngium szára, a köhögése miatt az egész nyáj elkerüli a füvet.

Indiai, görög és egyiptomi, de elsősorban hellén művészeti alkotásokon látható az akantuszlevél. Vitruvius Pollio, Julius Caesar és Augustus császár kortársa, ismert római író szerint az Acanthus mollis leveleit elsőként i. e. V. században Kallimakhosz formázta meg. Ókori hagyomány szerint egy korinthoszi kislány sírját rendszeresen felkereste hűséges dajkája. Egy alkalommal egy kosárkában a sírra helyezte a gyermek kedvenc játékait. A kosár alatt akantusz nőtt. Híre terjedt, így szívesen ültették mások is a sírokra, sőt a mesterek akantuszos sírköveket faragtak. A XIX. dinasztia idején (i. e. 1447— 1273), Egyiptomban vagyis jóval előbb, mint Hellasz földjén már készültek medvetalpas oszlopfők. A ninivei domborművek és Salamon templomának díszei is előbb készültek. Ozirisz szentélyei közül az egyiknek a szent ligete Akanthosz volt.

304