Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
IV. Vadnövényekből, botanikuskerti ritkaságokból az asztal királynői (A zöldségfélék története)
köz, az Ipoly völgye, Csurgó termelési körzetté fejlődött. A piaci érdekló'dés miatt (mivel egész évben volt kereslet rá) Budapest, Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd (kelkáposzta), Mohács (áttelelő káposzta), a Sajó melléke és a nagykereki lápvidék káposztatermesztése is kialakult. Nevezetes őszi káposztavásárokon (Cegléden háromnapos) talált vevőre a télire való káposzta (Szalva, 1959 és 1982; Surányi, 1981; Cs. Szabó, 1946; Balázs, 1954 és 1955; Boross, 1963; Kósa, 1967). Kerti fűszerszámok A fűszerező káposztafélék közül két faj érdemel említést: a száreptai mustár (Brassica juncea) levele a Távol-Keleten kedvelt fűszer, a fekete mustár (Brassica nigra) pedig Európában, Elő-Ázsiában használt fűszernövény. Az Újszövetségben olvasható a mustármag hasonlat (Máté 13:31 —32 és 17:20—25; Márk 4:31 — 32; Lukács 13:19 — 22 és 17:6). A különös növény felkeltette a történeti botanikusok érdeklődését, a szinapi nyomába szegődtek, s ma ezt a Sinapis orientalisszal, a keleti mustárral azonosítják. Dalman említi, hogy a Tiberias-tó közelében 10 láb (kb. 2,5 m) magas vadmustárokat látott. Sok más szerzővel is ellentétben Royle (1846) mégis úgy véli, hogy a Salvadora persica fajról van szó. Pratt szerint arab neve khardal, ami mustárfát jelent. A babiloni és jeruzsálemi Talmud is tartalmaz mustártörténetet. Buddha történetében is olvasható. A fekete mustár Indiába a nemzedékek szaporodását jelképezi (Skinner, 1911). A fehér mustárt is termesztették az ókorban; a fiatal magoncokat salátának készítették el. Az arabok Spanyolországban is meghonosították. Németországban és Angliában már a XII. században ismerték a fehér mustárt (angol mustár). Régi fűszernövény az édeskömény (Phoeniculum vulgare). Ókori gyógyászati könyvek dicsérik kedvező hatását, az ókori mediterrán népek, kínaiak, indiaiak ismert fűszere. Egyiptomi neve szmani hout, Theophrasztosz pedig marathronnak nevezte. Plinius szerint azért szemgyógyszer, mert megfigyelték, hogy a redőkígyó „köménytő” mellé rejtőzik a vedlés idején. Ha nehezen válik le á régi bőr a szeme körül, köménymagot fogyaszt. Dioszkoridész és Galénosz is foglalkozott vele. Columella szerint elsősorban az olívabogyó eltételéhez használták. Az európai népi gyógyászatban is fontos volt. A konyhakömény nagyon elterjedt gyógy- és fűszernövény az ókortól. Dioszkoridész erősítő szernek tartja. Főleg a középkortól minden kolostorkertben, várkertben, jobbágytelek egy adott ágyásában köményt termesztettek. „A* kömény mag, ha észik: ki-űzi az emberbe föll-háborodott szeleket. Az has rágást, meg-chillapíttya: a’ vizelletet-föl-szabadíttya. Mikor az ember testén az ütéstűi, vagy veréstűi az vér meg-aluszik: ha az kömény magot megtörik, és a’ tűznél meg-melegítik, s-hamar az verésután, az sebre kötik; eloszlattya az aludt-vért” (Lippai). Az ánizs Egyiptomban kezdte hódító útját. A görögök anneszon, aniszon néven ismerték, fontos görög-római természetrajzkönyvek írtak hasznáról. „Két féle a’ Pimpinella: eggijk mezei, másik kerti, amannak nagyobbak a’ levelei, de a’ szaga s- ereje csak nem mind egy. Pimpinellával a’ misculantia salátában élnek, mikor még gyöngék a’ levelei, sásákbann-is, de borba tenni, és róla innya kedvessebb. Mert annak jó dinnye szagot, és ízt ád: mégis erőssíti, mint-ha meg-fű-szerszámozták volna... ” (Lippai). Fejfájás és érbetegségek ellen használták a kaprot Egyiptomban; az Ebers-féle 239
