Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)

IV. Vadnövényekből, botanikuskerti ritkaságokból az asztal királynői (A zöldségfélék története)

István a Réhelyi-gát mellett, Dévaványa közelében végzett ásatás során egy tárolóedényben 4 lencsemagot talált. A Bracs— Bottyán sánc (13 db), a Bölcske—Vörösgyir, a Mende—Leányvár, a Felsődobsza—Várdomb {Deininger késő neolitnak tartotta), a Pécs II-Nagyárpád, a Tószeg—Laposhalom gazdag maglelete a lencse bronzkori termesztésére utal.

A Ság hegyi bazaltbánya működése véget vetett a péceli kultúra további feltárásának. Az ottani lakótelepen, valamint a Tolna megyei Lengyelben lencsemagvakat is találtak, ezek a vaskorból valók. Patay Árpád Poroszló-Aponkáton két szemétgödörben 40 db lencsemagot talált. A késő bronzkortól a vaskorig terjedő időszakból származó, eltérő korú lencsemagvak az aggteleki Baradia-barlangból is ismertek.

A római kor legvégéről származik a soproni Beloiannisz tér 6. szám alatt levő épület pincéjéből, a IV—V. századi rétegekből előkerült 2 db megszenesedett lencsemag. Hosszabb ideig nincs más adatunk. Méri István a visegrádi Várkert dűlőben 62 db magot, továbbá 4 db sudárborsószemet talált. Az Árpád-kor magleletei szintén szegényesek. Számottevő lelet Vezselyből (Nagyvázsony) származik, mintegy 40 cm3 lencsét talált Kovalovszky Júlia. Nagy Endre a kaposszentjakabi bencés kolostorban végzett ásatásai során több négyzetméternyi területen 5 cm vastag égett mag- és termésréteget talált. Az apátság a XVII. század elején, a folytonos török támadások nyomán (is) maradt lakó nélkül.

Kalász (1932) szerint a középkori kolostorkertekben a klasszikus gabonanövények mellett borsót, lóbabot, csicseriborsót és (minden bizonnyal) lencsét is termeltek, nemcsak a kertben, hanem szántóföldeken is. Elsősorban főzeléknek, másodsorban kenyértésztához a gabonalisztbe keverten, pillangóslisztet is használtak. A borsó és a bab fajtaválasztékának, valamint a termesztés színvonalának növekedése nyomán már a XVIII—XIX. században visszaesett a lencse termesztése. Ez az alárendelt szerep a XX. században is jellemző.

A földimogyoró egyik legfiatalabb termesztett növényünk. Amerikai vagy búr mogyorónak is nevezik; egyes helyeken a Lathyrus tuberosust, a mogyorós ledneket mondják földimogyorónak (Tétényi, 1975).

Lippai írja a földimogyoróról: „... fekete kívül a’ héya a’ gyökerének, belől szép fejér, gömbölyű, a’ szára föl női, mint az ledneknek, a’ virághiamint az borsónak; de szép karmazin színű, és jó illattya van. A’ kertbe ha ültetik, jobb lészen: egyébként az szántó-földeken, a’ gabona-között elég terem, és az szőlőkbenn-is. Jó édes az íze; azért meg-eszik akár nyersen, akár meg-főzik egy kévéssé, és hidegen saláta módgyára eczettel, olayal, akar másképpen főve... Hasonlóképpen élnek a’ Mihálkával-is, kit némellyek turbulyának neveznek...”

Linné (1753) óta többen is vitatták amerikai eredetét, pedig a brazíliai-paraguayi származás biztosnak tekinthető. Legújabban a Mato Grosso hegyvidékét tartják a földimogyoró valódi areájának. Bolíviában él az Arachis monticola, ez termékeny hibrideket képez a ma termesztett fajjal. Hermann (1954) a 8 legismertebb földimogyorófajnak az areáját közölte, az A. tuberosa és az A. marţii piciny areája szinte a földimogyorófajok nagy őshazájának központja.

Oviedo (1547) írt a földimogyoróról elsőként, majd sokkal részletesebben a spanyol Monardes (1579). Piso és Marcgraf (1658) már a növény rajzát is publikálta. Léry (1578) közli, hogy Brazíliában az indiánok mandobi, manobi néven ismerik a földimogyorót. Tappy (1943) beszámolója szerint az inkák már i. e. X—IX. században is termesztették, ugyanis perui sírokban megtalálták magvait. Pickersgill— Heiser (1977) viszont már a legkorábbi adatok alapján i. e. 2900-ra teszi a termesztés kezdetét.

227