Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)

IV. Vadnövényekből, botanikuskerti ritkaságokból az asztal királynői (A zöldségfélék története)

szokták enni zöld korában. Ennek némellyek 32, mások külömböző nemeit számlálnak elő', a’ szerént, a’ mint azok vagy nagyságokkal, vagy formájokkal, magvokkal, azoknak külömböző színekkel, formájokkal ’s a’ t. külömböznek egymástól... A’ bab leg-közelebb van hasonlatosságára nézve a’ paszulyhoz, noha a’ kórója más féle, és a’ tsője-is nagyobbak. Ennek két esméretesebb nemei vágynak, úgymint egyiptomi és közönséges bab... A’ paszuly (Phaseolus, — helytelenül rátz borsó, bab), ... megérdemli a’ kapálnivaló mezei palánták között a’ második rangot” (Pethe, 1805).

Valószínűleg az óvilági hüvelyesekre használták a görög, szerbhorvát eredetű paszuly kifejezést (mungó bab, babó stb.), a bab elnevezést pedig — legalábbis a XVII—XVIII, században — az amerikai fajokra. Ma is inkább házikerti növény, jelentős a bab népi termesztése is. Gyógyító hatásához, műveléséhez és magához a terméshez is számos babona fűződik. A babszem a gyermekjátékokban, szerelmi varázslásban (és a hónapok számlálásában) gyakran szerepel. Babszem Jankó története pedig a népmesék világából ismert.

Azöldbab fontosabb termesztési körzete az Észak-pesti, a Nógrádi, a Kecskemét— nagykőrösi, a Kalocsai, a Paks — sárréti, a Mohácsi és a Szigetvári. Száraz babot (karós bab) mély fekvésű hordalékos talajon, a Duna mellett Pest és Nógrád megyében, Nyugat-Dunántúlon és Szabolcs-Szatmár megyében termesztenek, bokorbabot pedig főleg Szabolcs-Szatmárban, a Bodrogközben és a Tisza mentén.

A lencse egyik legrégebben termesztett növényfajunk. Már a svájci cölöpépítményekben is megtalálták magvait. Barulina (1930) a lencse elsődleges géncentrumaként a Hindukus és a Himalája közötti hegyvidéket jelöli meg. Másodlagos géncentruma a mediterrán övezetben és Kisázsiában, Etiópiában jött létre, igen sok változata alakult ott ki. A Hindukus és a Himalája közötti területről Kisázsiába, onnan pedig a Földközi-tenger vidékére jutott el. Az egyes „állomáshelyek” a domesztikációs fokozatokat is jelölik.

A lencse termesztése bizonyosan az elsődleges géncentrumban, a mezolitikumban kezdődött el. Sok bronz- és vaskori maglelete került napvilágra (akárcsak Magyarországon). Az egyiptomi és mezopotámiai lencsetermesztés igen nagy múltú. Hérodotosz és Theophrasztosz szerint a fáraók országában sok helyen termesztették a lencsét. A Biblia is említi adasam, adasim néven. Viszonylag későn jelent meg Palesztinában. A XI. egyiptomi dinasztia idején elkerült először Asszíriába és Babilonba, később pedig a zsidó néphez. 111. Ramszesz sírjában (Théba) a falképeken lencsetermesztési és -főzési jelenetek láthatók. A múmiakoporsókba a halottak mellé is gyakran helyezték magvait.

Ézsau egy tál lencséért eladta elsőszülöttségi jogát. A nevezetes részletben szereplő vörös leves arra utal, hogy a hántolt lencse elszínezi az ételt. Josephus Flavius a hántolt lencse fogyasztásáról megemlékezik a Zsidó régiségekben; a szegény emberek tápláléka (vö. Arisztophanész: „Most, miután meggazdagodott, lenézi a lencsét; előbb mikor szegény volt, ette, ami volt.”).

Egyiptomból sok lencsét szállítottak Görögországba és Itáliába pl. akkor is, amikor Caligula a Kelopátra tűje nevezetű obeliszket Rómába vitette, a hajón 120 ezer véka lencsét is szállított a fővárosba. A föníciai városok pusztulása (i. e. 332) után a menekültek Róma ellenlábasánál, Karthágóban honosították meg a lencsetermesztést. Cato részletesen írt a növényről. Termesztése a római birodalom bukása után nagyobb visszaesés nélkül fejlődött tovább Európában. A Capitulare is feltétlenül ajánlja. Feltűnő, hogy nem került elő lencsemaglelet Angliából és Észak-Európából, tehát ott valószínűleg nem is termesztették.

A neolitikumtól kezdve sok hazai lencsemaglelet került napvilágra. Ecsedi

226