Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)

IV. Vadnövényekből, botanikuskerti ritkaságokból az asztal királynői (A zöldségfélék története)

domesztikálódott i. e. 9000—7500 között (Kaplan, 1967). A Ph. lunatus (limabab) Mexikótól Észak-Amerika déli részéig fordul elő. A Guitarrero barlangban talált magvak radiokarbon-vizsgálata alapján i. e. 7680 (±260 év)-ra datálják a kultúrváltozatok korát.

A Ph. vulgaris termesztésbe vételének meghatározása sokkal bonyolultabb, mivel eleve nagyobb az alakgazdagsága. A két alaptípus Közép- és Dél-Amerilcában élt. I. e. 6000 körül a Ph. vulgárist Tamaulapis és a Tehuacán-völgy környékén biztosan ismerték. A perui partvidéken i. e. 4500-ban, Aucón vidékén pedig i. e. 2900— 2600 között, tehát „legfiatalabb” termőhelyén is, mintegy 5000 éves kultúrnövénynek számít a közönséges bab.

Kolombusz 1492-ben már látott a partraszállás után babvetéseket. A hajón utazó orvos leírásából tudjuk, hogy az expedíció magot is hozott magával Európába. 50 évvel később Fuchs már könyvében is említi a babot, sőt képet is közölt róla. A tűzbab azonban csak később terjedt el, a limabab pedig szinte a múlt században „kelt át” az óceánon. A kerti bab ősét Burchart 1933-ban találta meg Hondurasban. Ez a Phaseolus aborigineus, amely Elonduras, Ecuador, Peru, Bolívia és Északnyugat-Argentína 500— 2000 m magas hegyvidéki nedves völgyeiben él. Nagyon hasonlít a Ph. vulgárisra és más rokon fajokkal is könnyen kereszteződik.

Eleinbe a bab a tehetősebb emberek eledele volt, a XVII. század elejére viszont már az éhhalál elleni küzdelem szinte legfontosabb tényezőjévé vált. A bokorbabot és a karósbabot egyaránt ültették, a tűzbabot sokáig dísznek tekintették (még ma is vannak kertek, ahol dísznövénynek tartják). A zöldbab fogyasztása sokkal később jött divatba, mint a zöldborsóé. A XIX. század folyamán zöld és sárga hüvelyű fajtákat termesztettek, a szárazbab pedig szántóföldi növénnyé alakult. A kifejtő- és zöldbabok kukoricaköztesként kaptak szerepet a szántóföldi termesztésben (az indiánok is így termesztették).

Theophrasztosz a dolikhosz, Dioszkoridész a phasziolosz nevet használja az óvilági bab jelölésére. A Phaseolus nemzetség termesztett fajainak, a Vicia és a Vigna nemzetségnek számos fajára gondolhatunk, négy fajra azonban semmiképpen sem, azok ugyanis amerikai eredetűek. A dolikhosz kúszó, a phasziolosz pedig bokor habitusú növény volt. A Phaseolust Cato idején még nem ismerték Rómában, a császárkorban viszont már szívesen termesztették. Nagy Károly rendeletében a fasiolum szó szerepel. Albertus Magnus faseolus néven valamelyik óvilági fajt írta le. A XV. században Crescentius és Floridas semmiféle faseolust sem ismert, a XVI. század közepétől csak az amerikai eredetű fajokat nevezik Phaseolusnak (Durante, Matthiolus).

Clusius szerint (1583) Magyarországon a XVI. században már termesztették a babot. Purkirchner György pozsonyi orvos kertjében virágzott először az amerikai bab (1560), amely valószínűleg mint a többi amerikai eredetű termesztett növény, Itáliából került hozzánk: „Ezek-is jók az ételre, kik Olaszországbul nem régen származtak a’ mi országunkba. Az Olasz bab jó ziros, és meg-munkálodtatott földet káván ...”

A XVII. században már zöldbabot is fogyasztottak. Lippai így ír róla: „Az olasz babot ennyhány-képpen főzik, noha Magyar-országban nem igen kapnak rajta. Elsőben, mikor még gyönge, és a’ hüvelkébe vagyon, mind hüvelkestül meg-főzik, mint az hüvelkes borsót melegen.” Vidám elszólások is olvashatók róla a Veteményes kertben: „Ha kit az ló meg-mart, és sebe vagyon; rágja-meg jól az olasz babot, és kösse úgy az sebre, s-meg-gyógyul.”

Gáti István (1795) szerint „A paszuly vagy hellyesebben faszulyka a’ hüvelykes vetemények között a leg-első, nagyságra nézve, hogy ezt hüvelykestől egygyütt meg-225