Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
IV. Vadnövényekből, botanikuskerti ritkaságokból az asztal királynői (A zöldségfélék története)
sőt Athenaiosz, Columella és Plinius néhány további talányos, esetleg dinnyére vonatkozó nevet is említ könyvében. A legrégebbi írásos előfordulásnak Hehn (1911) a Mózesnek tulajdonított Számok könyvét tekinti (11:5). A kishuin és az albatichim szó talán Cucumis meló (chate)-ra vonatkozik. (Tény viszont, hogy Marco Polo a Baktria és Szogdiana vidékén tapasztalt nagy dinnyetermesztésről ír, mint még később Vámbéry Ármin is.) A klaszszikus görög korszakban az Iliász két részlete (5:572 és 23:299) is a sárgadinnyére utalhat. Athéné mellékneve Sziküónban kolokaszia... A hellenisztikus kor meggyorsíthatta az indiai dinnyék Európába való behozatalát, vad alakjaival már Nagy Sándor seregei is találkozhattak. Baktriában Csang-kien már az i. e. II. században is találkozott dinnyével, mégis csak a VIII. században, vagyis közel 1000 évvel később kezdték Kínában komolyabban termeszteni. Európában a sárgadinnyét előbb ismerték meg, mint a görögdinnyét (Molnár. 1973). Főleg a római császárkor utolsó időszakában, a IV—V. században terjedt el a sárgadinnye termesztése. Ezt a folyamatot a népvándorlás sem tudta megbénítani, ezért a középkorban növekedett az érdeklődés iránta. VIII. Károly spanyol király uralkodása alatt már igen híres a spanyol dinnyetermesztés. Az olaszok főleg a Po torkolatánál és Nápoly vidékén kezdték nevelni. A Cantaloupe dinnyék egy Róma melletti pápai felségterülethez tartozó várról kapták nevüket (bordás, kemény húsú, ripacsos héjú fajták összefoglaló neve ez). Franciaországban a frank királyok, valamint a Capitulare kiadása sokat tett a termesztés fellendítéséért. A XI. században kibontakozott termesztés eredményeit a Charentais fajta is fémjelzi. Angliában 1327-ben ismerték meg a sárgadinnyét, bár jelentősége — az éghajlat következtében — sohasem emelkedett magas szintre. 1494-ben Kolumbusz magával vitte a dinnyét Amerikába. Az első kabaktermések Izabella szigetén értek be. Alig 40 évvel később (1535) a kanadai indiánok már termesztették. Az elkövetkező időkben jelentős fajtacserékkel a nemesítői munkát is meggyorsították. A XVII—XVIII, századra Afrikában és Ausztráliában is meghonosodott a termesztése. A magyarországi sárga- és görögdinnye-termesztés fénykora a XVI. században volt (Molnár, 1973), de ennek megnyugtató magyarázatát mind ez ideig nem közölte a hazai agrártörténeti kutatás. Takáts Sándor Dinnyeszüret a hódoltság korában c. tanulmánya illusztrálja a XVI. századi dinnyetermesztést. „Oláh Miklós érsek írva hagyta nekünk, hogy Magyarországban rendkívül sok dinnyét termelnek s még a szántóföldeket is dinnyével vetik be.” A XVI. század családi levelezése megerősíti azt, amit Oláh érsek papírra vetett. Rengeteg sok olyan levél maradt ránk, amelyik a dinnyevetésről, dinnyetermés küldésről stb. szól... Magyarország nádorispánnéja (Nádasdy Tamásné) azzal keresi ura kedvét, hogy valamennyi főasszonyunkat megelőzi a dinnyevetésben... „XVI. századi dinnyetermelésünk egyik legszebb és legérdekesebb része az ún. dinnyeszedet, avagy dinnyeszüret volt. Épp oly vidám és kedvelt ünnepség volt ez, mint a szőlőszüret. Aztán mind ízében magyar mulatság volt az. Amikor a dinnyeérés ideje elérkezett, azaz amikor a dinnye zsendülni kezdett, mindenki hazasietett, hogy a kert első örömeit élvezze. A dinnyeszüretre épp úgy elhívták a vendégeket, mint a borszűrésre. S ha a várt vendégek megérkeztek, megkezdődött a dinnyekóstolás vidám tréfa, enyelgés és muzsikaszó mellett. Mivel a sok dinnye hamar megártott, a harmadnapos hideglelés ugyancsak járta. S hogy a gyomorrontás sem volt ritka, mondanunk sem kell. A dinnyeevés ártalmas hatását úgy próbálták kikerülni, hogy sok és jó bort ittak. Lehet különben, hogy a dinnyeszüret csak alkalom volt arra, hogy a boritalnak ereszkedhessenek. Azt a bort, amit ilyenkor ittak, dinnyéhez való bornak vagy dinnye-207
