Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
III. Dionüszosz könnyei
1880-ban rendelet írta elő a filoxéra megakadályozására szervezett bizottság megalakítását. Cserháti Sándor (gazdasági tanár), Emich Gusztáv, Herman Ottó, Kerntler Ferenc, Margó Tivadar, Miklós Gyula, Molnár István, Thán Károly, Tisza László, Wartha Vince, Zeyk József és gr. Zichy Ágoston alkotta a szakmai testületet. A munkaközösség eleinte még bízott abban, hogy a fertőzés tovaterjedését meg tudja akadályozni. Később jó stratégiát dolgoztak ki a filoxéra visszaszorítására. A védekezés több irányú: árasztásos öntözés, szénkénegezés, amerikai alanyfajokra oltás, homokterületre telepítés. Minden szakszerű intézkedés ellenére újabb gócok fejlődtek ki, a minisztérium újabb rendeleteket volt kénytelen kibocsátani. Ahol kipusztultak a tőkék, szigorúan kötelezték a tulajdonost a növényanyag megsemmisítésére, egyre több volt a kivágott szőlő... Bár mint Feyér (1970) említi, még a pusztításnál is nagyobb volt az emberek hitetlensége: sok helyen alig végezték el az előírt kezelést, mert nem bíztak annak hatásosságában; Hennán és Szalay eltérő véleménye mindenesetre ezt látszik megerősíteni, hisz a szakemberek közül sem mindenki bízott a sikerben. Az 1886— 1897 közötti időszakban rendkívül sok szénkéneget használtak fel az országban, bár időközben az állam a költségek átvállalását is megszüntette. Mint Baross Károly megfogalmazta egyik munkájában, a szénkénegigény ilyen mértékű emelkedését az ipar nehezen tudta teljesíteni (Baross, 1900). 1875 és 1895 között Magyarországon 1463, Horvátországban és Szlavóniában 253 ha szőlő pusztult ki, az összes szőlőből származó termelési érték 45 millióról 25 millió forintra esett vissza. Nagyon kevés megyében maradt változatlan a termőterület, ahol viszont így volt, az elsősorban a vármegye kedvező talajviszonyaival (homokterületek) és a gyors betelepítéssel volt kapcsolatban. A filoxéravész csak tetézte a gazdasági válságot, mivel a kémiai és a preventív védekezések nem értek el átütő sikert. A reménytelen helyzetben igen sokan vándoroltak ki Amerikába. Különösen szembetűnő ez az összefüggés az 1890— 1892. évi területkiesés és a lakosság létszámának csökkenése között. A felújítások nehezen haladtak, mert pl. Pozsonyban 1 kh szőlő újratelepítése 1396,35 korona volt, ami 7— 11 hl borral volt egyenértékű. Érdemi változás csak a századfordulón következett be. Darányi Ignác erősen támogatta a szőlő rekonstrukcióját. Elkészült az első borvidékbeosztás. A legjobb bortermő helyeken adták a legnagyobb összegű folyósítható hitelt. Az összehangolt munka többet is kívánt, így az amerikai fajok behozatalát és bevezetésüket a szaporítóanyag-termelésbe. A direkt termő alanyokat állami és magánkézben levő szaporítótelepeken tömegesen állították elő. Az országba több félig vagy teljesen direkt termő fajtát is behoztak, ezek utolsó példányaival még ma is találkozhatunk egyes borvidékek, bortermő helyek kiskertjeiben (Gyöngyös vidéke, Bársonyos, Zala). Az állami szaporítótelepek száma elérte a 30-at, vagyis a kártevő ismételt fellépésére számítva elegendő alanynövény állt a telepek és a termesztők rendelkezésére. Történelmi borvidékeinken egyre inkább terjedt az oltványszőlők telepítése. A millennium évében 211 oltványtelep működött már az országban, és 12— 16 millió gyökeres oltványt kínáltak eladásra. Többen vizsgálták az amerikai alanyok mésztűrő képességét is. A Riparia portalis igen érzékeny, de a Chasselas X Berlandieri 41 B hibrid alany nagy mésztartalmat is elvisel. Emich Gusztáv (1879) nyugati tapasztalatait a következőkben foglalta össze. „A Duna és a Tisza közt elterülő nagy síkon található, roppant terjedelmű és parlagon heverő homokterületek hivatva vannak jövedelmező szőlőkké változni, melyek nemcsak nagybani bortermelésünket biztosítják, de ily módon még új nemzetgazdasági 188
