Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)

III. Dionüszosz könnyei

borok, amit cukorral, mézzel vagy musttal javítottak fel. Széchenyi István a Világ c. művében írja, hogy a magyar borok nem tartósak, mert korszerűtlen, fejletlen a borkészítés technológiája.

Az elhagyott földterületek mérete a XIX. század elején rohamosan csökkent, a jobbágyok, zsellérek homoktalajú legelőket vásároltak meg, törtek fel, és szőlővel telepítették be. A gazdák hősies erőfeszítéseket tettek a futóhomok megfékezésére. Ekkor alakult ki a Duna—Tisza közi és a nyírségi szőlős- és gyümölcsöskertek mai formája. Az Alföldön a gyümölcsfákat elegyesen ültették a szőlő közé, ezzel is igyekeztek növelni a termésbiztonságot. A homoki kajszitermesztés épp a szőlő jóvoltából vált híressé a Kecskemét környéki homokon.

Neves szőlészek szorgalmazták a fajta-összehasonlító megfigyelések elkezdését. Maguk is jó példával jártak elöl, minta fajtagyűjteményt létesített Mayerjfy Ferenc (Vecsés), József nádor és Schams Ferenc (Buda), Habsburg Károly főherceg (Baranya) és Brüdern József (Heves). Berzsenyi írt a szőlőről „a nép boldogulásának eszközlése végett”, Szirinay Antal, Prónay Pál, és Erdődy József szakkönyvei fontos információkat adtak a termesztők kezébe. Fábián József református lelkész lefordította Columella könyvét, amely ampelográfiai értelemben is fontos gazdasági munka. Nagyváthy ajánlása szerint Festetich György megalapította a Keszthelyi Georgicont, Tessedik Sámuel kertészeti, gazdasági nevelő-oktató munkája sem hagyható figyelmen kívül.

A szőlő fejmetszése rövid vesszőkkel, karók nélkül, a reformkor kezdetén általános volt. Néhány borvidéken még az Anjou-korig visszanyúló szálvesszős, karikás (magas tőkefejű) művelési módokat alkalmazták. Az Alföldön egyre inkább a vörös szőlőfajták váltak uralkodóvá, ezek metszése inkább csapos művelést kívánt; a csapok képzése metszőollóval egyszerűbb volt. A kiöregedett tőkerészeket kapacsákánynyal vágták le. Ezt az egyszerű eszközt a mai napig is használják. Szabó Dávid és Balásházy János igen részletesen foglalkozott a szőlő feldolgozásával, még a bogyózott szőlő préselése sem kerülte el a figyelmüket.

Az új telepítésű szőlőket sima vesszőből indították. Gyakorlattá vált az öreg tőkék döntése és a jó fajták porbujtásos szaporítása. Az alföldi borvidéken a legtöbb szőlőt és az újabb telepítésű hegyvidéki szőlőket szabályos térállásba telepítették. (Ez lényeges változás a régi ültetvények elrendezéséhez viszonyítva, hisz az új kötésforma javítja az ápolási munkák hatásfokát és kedvezőbb a területkihasználás.) Fej- és bakművelést alkalmaztak, és egyre több vidéken ismerték fel a szálvesszős metszés előnyeit, termésnövelő hatását. Szerves anyag változatlanul igen kevés jutott a szőlőkbe, a gyomok talajba munkálása sem volt nagyon hatásos, ami pedig némi zöldtrágyavisszajuttatást jelentene. Általában karózták a szőlőt, és a lakóhely körüli kertekben a lugasszőlő kezdett divatba jönni. Főleg az étkezési fajtákat kezdték magasművelésben termeszteni, mert rájöttek, hogy az alaptól távolodva nő a csemegefajták rügyeinek termékenysége. A közelmúltban jelent meg Égető Melinda átfogó tanulmánya, amelyben etnobotanikai-történeti szempontból vizsgálja a lugasművelés hazai módszereit (1983).

185