Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
III. Dionüszosz könnyei
benne van: a két időpont közötti változás indexe 637%! Sokat fejlődött a bortermelés Erdélyben is, ahol különféle rendeletekkel szorgalmazták a határőrvidékek szőlőtermesztését (Csajkás-zászlóalj, horvát határőrvidék). Nagyobb borkészletek tárolására még ekkor sem volt mód, kevés volt a pince, a hordó. A tatai-gesztesi Eszterházy-\xri\&d\om helyzete némiképp egyedülálló volt, pincéiben 25 ezer akós hordókészlettel. Donner Márton pesti kádár 300 akós, márványlapokkal erősített tölgyfa hordót készített az Eszterházyaknak. Tapasztalata már korábbi, mert Donner a Márvány-hordók hasznai c. füzetben ismertette elképzeléseit; öccse egy sas-hegyi pince számára 3000 akós már vány hordót készített. Megfelelő tárolás esetén igen jó minőségű boraink nem romlottak volna meg oly nagy százalékban. A legtöbb gondot az ecetesedés okozta. Több tucatra tehető azoknak a helységeknek a száma, ahonnan kiváló bort szűrtek és szállíthattak volna külföldre. Továbbra is nagyon jövedelmező volt az italmérés Magyarországon. A főurak csak nemes borokat vásároltak, az egyszerűbb asztali borok a kocsmákban találtak vevőre. Az Eszterházy-uradalom kocsmáiban 1831-ben 16 857 akó bort mértek ki. A kocsmajövedelmek azonban nem csupán borból származtak, hanem a legkülönbözőbb eredetű, alapanyagú pálinkákból is. Az 1836-1870-es országgyűlésen a jobbágyok és a zsellérek megkapták a szeszfőzés jogát. Az üst után két forint díjat kellett kifizetniük. Egyedül gabonából nem volt szabad pálinkát főzni... Nagyon változó volt az országban a borok ára, még történelmi borvidékeink között is gyakran 6— 8-szoros volt a különbség, jóllehet a napóleoni háborúk a szőlőkultúra számára erőteljes konjunktúrát jelentettek. A neszmélyi borok akója 3—4 forintba került, de a tokaji közönséges borért is elkértek 20— 30 forintot. A napóleoni háborúk idején 50— 100 forintra emelkedett a közönséges bor akónkénti ára Magyarországon ! Úgy tűnt, hogy a magyar borok exportja II. Lipót uralkodása idején emelkedni fog, de korai halála (1792) után I. Ferenc ismét hátrányosan és méltánytalanul bánt a magyar borkereskedelem érdekeivel. A magyar borokat csak Galíciába engedték ki vámmentesen, mégis, a porosz és a sziléziai piac ismét megnyílt — ha kisebb mértékben is, mint korábban — a magyar bor előtt. A hazai borkereskedelemben újdonságnak számítottak a vállalkozások (Schweickhardt és Fuker), bár ezek nem tudtak gyökeres változást hozni elavult szerkezetű borkereskedelmünkben. A jobbágyszőlők még hátrányosabb helyzetben voltak, mint a földesúriak. A kedvezőtlen gazdasági ráhatás egyrészt a bor értékesítési árában, másrészt a földesúri terhek növekedésében is megnyilvánult. A gazdasági elnyomás lázongáshoz vezetett, ezeknek a villongásoknak Mór, Tolna és Paks volt a színhelye. A szőlőmetszés eszköze a metszőkés volt. A XIX. század folyamán jelentek meg az első metszőollók. A talajműveléshez kapát használtak, a budai kapa a budai szőlősgazdák találmánya, a homoki szőlőkben pedig a könnyű horolókapák is elterjedtek. A szőlőfürtöket facsomoszolóval nyomták össze, a lényeréshez bálványsajtókat használtak. 1807-ben újságcikk ismertette az új eszköz használatát. A borokat a XIX. század elejétől hordóban tárolták, a fejtéshez bőrcsöveket készítettek, a kisebb lémennyiség kiemelésére lopótököt használtak. Kibelezték a lopótök termését, a végét egyenesre vágták. Sokat fejlődött a borkezelés technológiája: a savanyú és nyúlós borokat pl. kocsonyával derítették (homok, csersav, vízahólyag, zselatin, vér, tej, tojásfehérje, gumiarábikum). A borkülönlegességeket évekig üvegben érlelték, pl. a szamorodnit, amely magában termett bort jelent. Ez volt a „főbor” és voltak a különféle csinált 184
