Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)

II. Pomona ajándékai

Plinius és Galénosz is szír származásúnak tartotta. Tiberius császár uralkodása idején Vitellius honosította meg a pisztáciát Itáliában, Flavius Potnpeius pedig elvitte Spanyolországba. Jelenleg a görög szigeteken rendkívül intenzíven termesztik, nagy részét exportálják.

Plinius már értékes gyümölcsnek nevezi, Dioszkoridész is megemlíti. Néhány Bibliafordítás-verzióban a botnim szó pisztáciát jelent (Teremtés 43:1). H. és A. Moldenke véleménye szerint Jákob diója és a Józsué könyvében szereplő betonim ugyancsak pisztácia lehetett.

A kínai egres a Jangce folyó völgyében még vadon is megél, a XVII. század óta termesztett gyümölcs Kínában. Hupei tartományból származó egyedek a század elején jutottak Angliába. A szubtrópusokon igen jól termeszthető. Újabban Franciaország, Olaszország, Görögország és Európa néhány mérsékelten kontinentális klímájú országa védettebb helyein is megtalálható. Természtésbe vételével nálunk is próbálkoznak.

Egy másik kínai gyümölcs a litcsi, amelyet már i. e. 2000-ben aszalványként tartósítottak. Wu Ti császár szorgalmazta a telepítését. A kínaiak szerint a legfinomabb gyümölcs az egész világon. Még az Amerikában élő kínaiak is megülik karácsonykor a litcsi ünnepét: családi körben, szertartásos keretek között Kínából importált gyümölcsöt esznek.

Európai mediterrán fajnak hihetnénk a fügekaktuszt, pedig valójában újvilági faj. A spanyolok hozták Európába a meghódított területekről. Az Opuntia Mexikóban őshonos, ahol nagy területeket borít a sivatagos részeken. Mivel tövises, a vadállatokat is távol tudják vele tartani, a bokrok szinte „maguktól” nőnek.

Mintegy 40 fajtáját termesztik a Földön. A legtöbb fügekaktusz piros, érett gyümölcsét szívesen eszik az indiánok és a spanyolok. A Földközi-tenger mellékén főként Spanyolországban (Andalúziában) fogyasztják termését, italt is erjesztenek belőle. Termesztéséről aligha beszélhetünk, mert ma már nagyon közönséges faj és spontán terjeszkedése is kitűnő. Európa mediterrán részein is meghonosodott a belőle kialakított élősövény-kerítés.

Néhány kevéssé ismert, nem nagyjelentőségű, mediterrán eredetű fajt csak megemlítünk. Az egyik a szamócafa, amelyről a Bizáncot megjárt magyar utazók, majd rabok, kalmárok is említést tettek. Dioszkoridész, Galénosz, továbbá Arisztophanész és Lucretius is leírja a hasznosságát, a hasmenést elmulasztja és a szomjúságot oltja. — Dernschwam János így ír róla (1553—1555): „A tenger mentén, sziklás helyeken kökényhez hasonló magas bokrok nőnek. Szép piros bogyókat hoznak, olyan formájúakat, mint az eper, de baracknyi nagyságúakat. Belülről tele vannak apró, kemény maggal, mint a mák; törökül kodzsejamisznek nevezik, ami annyit jelent, mint öreg gyümölcs, vagyis gyümölcs öregemberek számára. Sok ilyen bokrot láttunk Ázsiában a tengerparton. Októberben Konstantinápolyba is hoztak belőle.”

A datolyaszilvát évszázadok óta termesztik Japánban és Kínában; szívós fafaj. Európa csak a XVIII, században ismerte meg, de botanikuskerti különlegességnek megmaradt. A legszebb példányok Kínában találhatók, nem egy közülük 500—600 éves is lehet. A kínai datolya vagy jujuba termesztése mintegy 4000 éves. Sextus Papinus konzul Szíriából hozatott jujubagyümölcsöt Augustus császár uralkodása idején. A XIX. században az Egyesült Államokban fellendült a termesztése. Melius Juhász Péter a Herbáriumban ezt írja: „Idegen gyümölcs, más országban terem, a gyümölcse veres, mint a berkenye; szinte olyan még a fája is, hasonló a berkenyéhez.”

142