Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
II. Pomona ajándékai
savanyú leves részből, a savanyú részt körülvevő húsos részből és a kellemes illatú fűszeres héjból. Utóbbi nagyobb mennyiségben fogyasztva nehezen emészthető, ellenben apróra reszelve és kis mennyiségben elősegíti az emésztést. A savanyú, ehetetlen középső részt ecetbe teszik, hogy azt erősítse. A húsos réteg sem nem savanyú, sem nem fűszeres, ecettel és halmártással eszik.” A dél-itáliai citromfák gyümölcse igen vastag héjú volt (Palladius), a római kertészek bravúros változatokat hoztak belőlük létre. A ma ismert fajták elődjei csak a XVI— XVII. században jelentek meg. Az arabok viszont már az ezredfordulón több fajtát is elszaporítottak. A X— XI. században olyan citromültetvényeket létesítettek, amelyek gyümölcséből csak limonádé készült. Plinius írja, hogy a citromfákat eredeti termőhelyükön ládákba ültették át, s úgy vitték Rómába. Termesztése viszonylag gyorsan elterjedt, a késői szerzők írásai, a pompeji villák freskói, mozaikjai is bizonyítják. A mandarint csak a múlt század első negyedében ismerték meg Európában, művelődéstörténeti vonatkozásairól alig tudunk valamit. Ennél már csak az óriás narancsról és a grape-fruitról tudunk kevesebbet, utóbbinak még eredeti alakját, termőhelyét sem ismerjük pontosan. Termesztésben levő első példányait Amerikában figyelték meg a XVIII, században. A kínai citrusokról 1679-ben Le Comte francia jezsuita írt érdekes útinaplót, amelyben a termesztett fajtákról és a termesztésről tájékoztat. Mediterrán héjasgyümölcsűek és más ínyencségek Századok óta úgy tartják, hogy a szentjánoskenyérfa (Ceratonia siliqua) a tenger sós levegőjét és a köves talajt kedveli. Gasparin véleménye szerint Közép-Afrikából származik. Areáját mi inkább a Földközi-tenger közvetlen partvidékén keresnénk. Hoeffer és Bonné úgy gondolja, hogy a Kürenaikában termő lótusz valójában szentjánoskenyérfa. Ez csak akkor lenne elfogadható, ha feltételeznénk, hogy Hérodotosz és Plinius nem ismerte, ez pedig aligha állítható. Görögül kerateia a neve, arabul karub. Igen népszerű volt a kertekben; a faj elterjesztésében az arabok jártak élen, az édes csemegéket nagyon kedvelték. Plinius szerint Egyiptomban sem fordult elő a Ceratonia, noha a nyelvészek két nevet is vele azonosítják: kontrates és jiri. Jelentéktelenségét, szinte megvetettségét jelzi az evangéliumban szereplő tékozló fiú esete (Lukács 15:11—32). Az elzüllött fiatalember éhségét csillapítani a sertéseknek szánt édes termésfalból próbálja. Kopt hagyomány szerint Keresztelő Szent János pusztai magányában a szentjánoskenyérfa termését ette, elnevezése is innen származik. Ma főleg nem a Közel- Keleten, hanem Görögországban, Cipruson és Szicíliában termesztik. Cipruson a termés falából cukrot sajtolnak, gyakran borok készítésére is használják. A magja 0,2 gramm körül van, ezt a nemesfémek tisztaságának jelzésére és a drágakövek mérési alapegységeként használják (karát). Sztabón (XVII. 2:2) szerint a szentjánoskenyérfa Egyiptomban honos, ezért igen gyakran fordul elő. Columella, Galénosz és Theophrasztosz is foglalkozik a Ceratoniával, a klasszikus irodalomban pedig Horatius és Juvenalis említi a fáját. A pisztácia (Pistacia ver a) a Közel-Keleten honos, elsősorban Szíriában; már 141
