Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
II. Pomona ajándékai
Az óriás citrom a legnagyobb termésű citromféleség, a kétkilós példányok sem ritkák. Délkelet-Ázsia és az Indonéz szigetvilág a hazája; ma Kína, Vietnam, Malasya és Jamaica termel legtöbbet belőle. A keserű narancs (C. aurantium) szintén ebből a géncentrumból származik, termése savanyú is, kesernyés is, nem népszerű Európában. Főleg Spanyolországban és Szicíliában termesztik ez ideig számottevő területen. Virágjából a neroli-olajat állítják elő. Fontos, fagyálló és ellenálló alanyfaj. A citrancs sem terjedt el jobban, mint a grape fruit elnevezés (C. paradişi). Eddig vadon nem találták meg a botanikusok. 1750-ben Barbadoson tűnt fel. Főleg az Újvilágban nagyon népszerű. A bergamott narancsot (C. aurantium) szintén kínai fajnak tekintik, a XVII. századtól találkozhatunk vele Európában. Az édes narancs (C. sinensis) Délkelet-Ázsiából, egyesek szerint a keserű narancs szelekciójából vagy mesterséges, esetleg spontán kereszteződésből származik. A genovai hajósok már a XV. század derekán elhozták Kínából Itáliába, és 1565-ben már az amerikai telepesek is ültettek belőle Floridában. Három fő változatát termesztik: a közönséges, a vér- és a dudoros narancsot. A mandarin (C. reticulata) Kínában és Vietnamban endemikus, csak a XIX. század elején jelent meg Európában, Amerikában pedig csak 1840-ben. Az ushiu mandarin (C. ushiu) rendkívül bőven termő, igen ellenálló faj. Kínából származik, termesztése is itt, továbbá Japánban és Floridában jelentős. A japán és ovális kunkvat (Fortunella) a Citrus-félékkel rokon, kis gyümölcsű, édes, Kínában és Japánban honos és termesztett faj. A Poncirus trifoliata alanyként fontos. A felsorolt fajok (Citrus és Fortunella) egymással igen könnyen kereszteződnek. A Citrus-félék nyelvészeti és növényföldrajzi kérdéseivel de Candolle (1894) foglalkozik részletesen. Minden fajra van elnevezés a Csu-kingben, ebben a fontos gyűjteményben, ezek még a szanszkrit nyelvben is megtalálhatók. Az óriás citrom kínai nyelven ju, a közönséges citrom szanszkritul vijapura, a savanyú citrom pedig jambira. Pictet a narancs szinonim neveit kutatta a szanszkrit könyvekben. Összesen 17 elnevezést talált, a megkülönböztetés ízre, alakra, színre vonatkozott. A nai ancs szanszkrit neve nagarunga, nagrunga (a magyar név is ebből ered). Gallesio kimutatta, hogy a narancs elterjedése a római kortól számítható. A Perzsa-öböl irányából Szírián át jutott Európába, ebben a keresztes hadak is fontos szerepet játszottak. 1002-ben Szicíliában már termesztették, arabok pedig még előbb meghonosították az Ibériaifélszigeten. Az elmondottak főleg a keserű narancsra vonatkoznak, az édes narancsot a portugálok vitték Európába, Genovában ültettek először magjából. A kínai szerzők az ország fájának nevezik a narancsot. A görög katonák a Nagy Sándor vezette indiai hadjárat idején találkoztak először narancsfával, a kései császárkorban már meghonosításával is próbálkoztak. A mandarin egészen új európai gyümölcsfaj, kínai neve kau. A narancs tehát kétszer érkezett Európába. Először a silány faj a római korban, majd a közben Kínában kinemesített édes narancs példányait portugál hajósok hozták Európába. 1560 után kínai alma néven emlegették; virága a kibontakozó divatőrületben is fontos szerepet játszott. Már említettük, hogy néhány történeti botanikus úgy véli, hogy a Heszperidák almája, sőt az aranyalma is valójában narancs volt. I. sz. 79-ben a Vezúv kitörése elpusztította a gazdag gyümölcsöskerteket; a narancsot és a citromot azért nem, mert azok csak később kerültek Itáliába. A népvándorlás idején a zsidó, az arab, a föníciai és a karthágói kertészek voltak Róma leghíresebb kertművészei. A rómaiak későn ismerkedtek meg a citrusokkal. Palladius már ír a narancsfákról, amelyek Nápoly és Szardínia vidékén tenyésztek. E tájon csak 1002 után vált valóban jelentőssé a narancs termesztése. 138
