Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
II. Pomona ajándékai
ennyihány napokon, a mint a nap szolgál. Ha pedig, minek-előtte a napra teszik, vízben meg-mossák, szebb lészen: és könnyebben el-adhatni..(Lippai). A dió a XVII. századtól kezdve egyre ritkábban alkot tiszta ligetet, ültetvények melletti zárt egységet, mert ahol lehet, szoliterként ültetik fáit. Homoki szó'lőkben a tőkesorok közé is eltelepítik, alig számolnak a szőlő terméscsökkenésével. A hazai diófaállomány igen jelentős: 6%-a árugyümölcsösökben található, 17%-a a szőlők között, 23%-a szórvány és 54%-a házikertekben van. Ősi termesztési módja megmaradt. A milotai, a fertődi diók ismertek. A korszerű telepítések — termőhelyi okból — leginkább Szabolcs-Szatmárban és Somogy megyében vannak. A népi diótermesztés jellemzője, hogy a tulajdonosok a 40 éves faállományt folyamatosan megújítják. Legnagyobb diótermesztő a világon Kalifornia, Moldávia, a Kaukázus vidéki köztársaságok, Franciaország, Spanyolország, Görögország, Kína és Libanon; az exportot tekintve Európában a franciák állnak az élen. Jóféle gesztenye a maróni A Földön négy gesztenyefajt termesztenek, ezek a következők: európai (szelíd-) gesztenye (Castanea satira), japán gesztenye (C. crenata), amerikai gesztenye (C. dentata) és kínai gesztenye (C. mollissima). Az egyes fajok a termesztésbe vétel és a céltudatos telepítések folyamán sem igen „lépték át” eredeti areájukat. A szelídgesztenye az Ibériai-félszigettől a Kaukázusig, Észak-Perzsiáig (beleértve Franciaország nagyobb részét is) honos. A nemesített gesztenyefajták Örményországból és Kisázsiából kerültek Dél-Európába. Az i. e. 5. században sem a görögök, sem a latinok nem adtak pontos nevet a szelídgesztenyének (pl. Cato nem is említi). A Castanea nemzetségnév eredetére különböző elképzelések vannak, az egyik szerint a thesszáliai Kasztanon vagy a pontuszi Kasztana városka nevéből ered. Mindkét vidéken igen jó minőségű gesztenye termett; Hérodotosz Kasztaniáról, Nikandriosz viszont Kasztanoszról tesz említést. De Candolle véleménye szerint e települések kapták a nevüket a gesztenyéről, vagyis nem a városnevekből származik a nemzetség neve, hanem fordítva. Lagarde örmény szónak tartja a gesztenye nevét, a kaskani gesztenyefa, a kask pedig gesztenyetermést jelent. Az előbbi szóból származik a görög kaszkanaikon karüón, vagyis kasztániai dió elnevezés, ami később kaszkanion, kaszkanon alakban állandósult. Pictett szerint az arab gastol, kastel, kastanap szó iráni eredetű és száraz gyümölcsre utal. A geológiai, paleontológiái adatok szerint a harmadkortól kezdődően — a jégkorszakokat leszámítva — a mainál nagyobb areája volt a szelídgesztenyének. Európában az első nagyobb népcsoportok is fogyasztották, a Pireneusi-félszigeten a neolitikumtól bizonyítható a gesztenye táplálkozási szerepe, a cölöpépítmények szeméttelepén pedig még gesztenyefarost-maradványokat is találtak. Xenophón írta az Anabasziszban, hogy a masszünoikoszok (örmények) a padlásokon „gerezd nélküli mogyorót”, vagyis gesztenyét tároltak, sütve vagy főzve ették, a gyermekeknek is szívesen készítették a gesztenyeételeket (V. 5: 4). Theophrasztosz diosz balanosz vagy eubóiai dió néven említi természetrajzában a gesztenyét, amely mindenütt vadon él Görögországban. Vergilius gesztenyedió, castanea 113
