Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
II. Pomona ajándékai
nux néven említi. A növény hegyvidéken él, és termését előszeretettel fogyasztják. Ovidius, majd Plinius is ír a természetes (vad-) és ültetett (nemes) gesztenyékről, 8 fajtát ismertet. Hogy a maróni köztük volt-e, bizonytalan. A rómaiak Szardesz (Kisázsia) és Nápoly környékéről szerezték be a fajtákat, ezek a XVI. században már Franciaországban is megvoltak. Olivier de Serres a Sardonne és Tuscanes fajtát tartja a legjobbnak, utóbbi a lyoni gesztenyét, a marónit adta [bár ez Itáliából származik (Targioni, 1170)]. A görögök az i. e. 5. században, a rómaiak pedig i. sz. II. századtól kezdik a gesztenyét termeszteni. Egyes megfelelő ökológiai adottságú provinciákon már a II—III. században ültettek gesztenyét. A Fekete-tenger mellékén (Kolkhisz), Örményországban, Perzsiában, a Taurusz-hegységben, a Balkánon, továbbá az Appenninek mindkét oldalán, az Atlasz-hegységben 1500— 1800 m magasságig is felhúzódik a gesztenye. Kerner (1887) szerint a kocsányos tölgy és a szelídgeszíenye él meg legnagyobb kort az európai gyümölcsfák közül (az olíva kivételével). Az Etna lábánál a „castagno dei centricavalli” hatalmas koronája alatt 100 lovas is elfért. A múlt század közepén 1000 évesnek becsülték az öt törzsből álló famatuzsálemet, amelynek képét Schilberszky (1911) még közölte. A hazai koros példányokra még visszatérünk (vő. Jávorka—Maliga, 1969; Balogh, 1968). A római birodalom területén módszeresen telepítették a gesztenyét az I—III. században. Szerencsére a faj vitalitása és szívóssága révén a népvándorlás korát is igen sok példány átvészelte. Elvadultan, 500—600 évesen is jól tűrték a mostoha történelem viharait. Zoller (1969) szerint a szelídgesztenye honosságáról a nyelvészeti és levéltári adatok, az összehasonlító növényföldrajzi kutatások, a fa és a termés archeológiái adatai és a pollenanalízis eredményei kellő bizonyítékot szolgáltatnak. A termesztett fajták elterjedése Kisázsiából Görögországon, Itálián át nyugat felé nagyon megnehezíti az area pontos megrajzolását. A szelídgesztenye európai elterjesztésében a görögök, a rómaiak és a kelták fontos szerepet játszottak, bár Rapaics (1940) helyesen mutat rá: „a római ültetést teljesen megdönti, hogy Közép-Európában gesztenyéseink leginkább olyan helyeken vannak, ahol római sohasem járt”. A szelídgesztenye északi areavonala megegyezik Közép-Európában a csertölgy és a magyartölgy elterjedésének északi határvonalával, vagyis helytelen az a nézet, hogy a Kárpát-medencében a gesztenye déligyümölcsnek tekintendő (még Lippai is ezen a véleményen van). Gayer Gyula írja, hogy a gesztenye és a szőlő jól kiegészítette egymást. A déldunántúli dombok déli lejtőin a szőlő, az északin a gesztenye talált jó termőhelyet. Minthogy a gesztenye fája kitűnő volt prések készítésére és alig korhadó karók vágására, a gesztenyék eltűntek, és az északi oldal kopárrá vált. Hasonló folyamat figyelhető meg Pannonhalma környékén, a gesztenyefák eredeti előfordulása nélkül. A gesztenye egyik legnagyobb termőterülete Spanyolország, Portugália, Galícia és Baszkföld területén van. Erdőségeket alkot, az Ibériai-félszigeten 1300—1600 m magasságig húzódik fel. Franciaországban viszont csak elegyesen fordul elő, ugyanakkor Toscanában, Szicíliában, Korzika szigetén tiszta erdőségeket alkot. Svájc, Németország, Belgium, Norvégia, Svédország, Ausztria, Csehszlovákia területén csak ültetett szelídgesztenye él. Görögországban, az egykori Trákia déli részén, a Rodope-hegység déli lábainál, Epiruszban és Kréta szigetén terjedt el, Makedóniában 1000 m, Észak-Görögországban 900—1200 m, a Peloponnészoszon pedig 700—1200 m magas övezetben díszlik (Mohácsy- Porpáczy— Maliga, 1956). 114
